Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖNYVSZEMLE - Cseh Károly: Kürtőn át nézett Éden
megmártóznak a csillagok, s az, akit „rombol az idő, mint „komor napszítta rom”-ot, és ő csüng úgy az „öröklét ajtaján mint lakat mit kikezd a rozsda”. Emócióit láttató képekben vetíti ki, a lélek tájai fénybe-árnyékba borulnak itt is, mint a nyitó ciklusban. A kötődéshez a jelet hagyás igénye is társul a Bárcsak lenne valami nyom záróciklusban. E két utóbbi opusa - témájukat illetően - úgy lebegnek-áramlanak egymásba, mint a fegyelmezett, ámde központozás nélküli sorok a kötetben. A pársorosokon át (Mozgás) verstől a szonettig (Elmúlt, Több időm telik, Vízjel) a dalszerű formától (Számypróba, Száradunk a napon) a szabadversig (Erózió, Terra incognita) minden megtalálható itt. A „lét és az emlékezet közötti elvadult tartományban” egyre hidegebb van: falból kiálló szegek a rideg téli csillagok, a csillagos ég a semmi ragyogó fövenye, „oszló tetem férgei a nyüzsgő néma csillagok - íme, egy csokomyi lelketlen csillagmetafora ebből a ciklusból. S az Éden nyara is „múlik lassan fűszálakként”. Nehéz lesz visszatérni még egyszer abba a zöld-arany tartományba. De nem lehetetlen. Akadnak az elvadult Édennek olyan tisztásai, ahol bizakodó szavak napoznak és napzanak, s ahol „mint hattyú tollán a holdfény szórt köde”, megcsillannak „egy más tér fényei”: üzenet érkezik valahonnan. S talán egy-egy vers tolmácsolja majd nekünk a belekódolt reményt, a túlélést. Fecske Csaba új kötetének legtöbb verse alkalmas erre. (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998. Urbán Tibor grafikáival) 78 X. évfolyam 6. szám - 2000 június
