Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - KÖZÉLET - Löffler András: A beszélgető püspök
egyház leszerepelt. Szerintük nekünk magyaroknak bizony sok-sok szégyellnivalónk van. Az ezek után elpirult olvasó talán nem is gondol utána annak, hogy e minősités nem állja meg a helyét. Elsősorban azért nem, mert a lengyel és magyar társadalom, és a két egyház teljesen eltérő módon és feltételek között hagyta maga mögött a második világégést. Teljesen más társadalmi pozícióba kerültek a sztálini terror idején. Lengyelországban ugyanis nem került sor a szerzetesrendek feloszlatására és a hierarchia totális lefejezésére. Nem is kerülhetett erre sor, hiszen a lengyel társadalom és egyház a háború szenvedő vesztese és azt követően annak „győztese” lett. Ezzel szemben Magyarországon teljesen ellentétes irányú folyamatok zajlottak le. A bűnös szerepét elsősorban az egyházra osztották le. A társadalom perifériájára taszított egyház puszta léte volt a kérdés, amelyet végső soron a hívek egyre fogyó kitartása vezetett el a szabadsághoz. Különbség volt abban is, hogy a lengyel kommunista párt megtűrte tagjai vallásos életvitelét, míg nálunk az egyházi temetésen való formális részvétel „pártfegyelmit” vont maga után. Különbözött a fizikai és pszichikai terror minősége. Éppen a fentebb vázolt körülmények teszik eltérővé a két nemzeti egyház mozgásterét és a társadalomban elfoglalt helyét. Ezért aztán nehezen állja meg bármi összehasonlítás a helyét. Különösen úgy, mintha a „lengyel minta” alapján az elmúlt fél évszázad magyar katolicizmusát, vagy egyházi vezetését el kellene ítélni. Kritika alá lehet venni persze a püspökök intézkedéseit, de az az egyházat jelentő és kitartó hívők százezreinek társadalmi mozgásterét ez aligha érintette. A hitét vállaló harmadrendű polgár életérzése, esélytelen karrierje, egyetemi felvételije és útlevélkérelme vagy számtalan diszkrimináció, mind magától értetődő effektusként telepedett ránk, amit a túlélés érdekében, a nyugatra menekülés helyett, kivétel nélkül és öntudattal tudomásul vettünk. Még a lehallgató-készülékekkel teletűzdelt, ügynökökkel körbevett, látszólag érintetlen félhomályos kolostori folyosókon és cellákban is. Annak megértése sem jelent problémát, hogy a nyolcvanas évek jegyrendszerrel küszködő lengyel értelmiség ellenzékisége vagy a magyar értelmiség gazdasági és szellemi „megalkuvása” milyen feltételek között következett be. Annyi azonban bizonyos, hogy a lenini ideológia alapján programozottan kitermelt elsőgenerációs értelmiség — valójában szervilis bérmunkástömeg - és az egyház egymásra találása objektíve és fizikailag is lehetetlen volt. Még a puha diktatúrában is. A magyar egyházat egyszerűen elvágták a társadalomtól, erővel. Idegen testként lebegett kötődéseinek laza fonalán, a köztudatban ellenségként aposztrofálva. Mindehhez asszisztált a jogrendszer, védve az államot az egyháztól. Nem kellene ezért valakit megkövetni? Az úgynevezett ellenzék pedig, amely állítólag taktikai kapcsolatot keresett az egyházzal, eljátszotta a ráosztott szerepét, mondhatni leszerepelt. II. II. E történelmi szituáció nem érthető meg a jezsuiták (P. Nagy, P. Kerkai) mindenáron „modus vivendit” kereső, valójában a vatikáni döntéseket előkészítő akciói nélkül. Korrekt tájékoztatás esetén nem hallgatható el ebben a kérdésben a kitartás szimbólumává nőtt Mindszenthy tragédiája vagy a nagyformátumú, de a megalkuvás szégyenbélyegét vállaló Czapik egri érsek vesszőfutása sem. Nem is beszélve Casaroli keleti politikájáról, amely nem írható a püspökök egyszeri félretájékoztatásának rovására. Ezzel szorosan összefüggő és a mai magyar katolikus egyházat teherként érintő probléma a soha ki nem beszélt békepapság kérdése. Az e néven nevezett mozgalom ügye az egyházon belül a mai napig nem került a helyére. Szerencsére ma csak generációs választóvízként megjelenve kerül szembe a hősies áldozatvállalás, a mindenáron való kitartás és a formális együttműködésben testetöltő csendes, mindennapi munka. Biztosak vagyunk benne, hogy a kérdés semmiféle igazság nevében megnyugtatóan nem dönthető el. A hitért, az egyházért X. évfolyam 6. szám - 2000 június 50
