Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Kelemen Erzsébet: Hexameron
felemen Erzsébet c7/exameron I. Egy gömböt tartott a kezében. A földgolyóra emlékeztetőt. Hullámkék óceánnyugalmat, tengerek mélységét. S a vízfiiggöny-csillogásra rávetődő napfény szivárványszínekre bontotta szét sugarát és beragyogta vele a pálmaliget-zölddel, kőzetbarnasággal telehintett gömbrészeket is. Anna tudta, hogy minden feltárulkozásnak megvan a másik személy részéről a visszautasítás veszélye. Most mégis vállalta a kockázatot.- Nézd meg közelebbről is! - nyújtotta át a kincset. - Ezt csak nagyon kevesen tekinthetik meg - tette hozzá egészen halkan, és a másik tenyerébe gurította szelíden a gömböt. A férfi megfogta. Maga elé tartotta. Hosszasan nézte. Forgatta. Ujjaival megmegérintette szótlanul. Sok-sok országban megfordult már. Bejárta az egész világot. Repült óceánok fölött, sivatagon át, habredös felhőkbe kapaszkodó sziklacsúcsok, hegygerincek mellett. Ő igazán tudta, hol kezdődik a szép, csipkézett sziklafalak, a széles homokmezők tengermagánya, s mit jelent a magas kőszirtről leomló víztömeg zuhatagdallama. Az erdők csendje. Dűnék aranycsillogása. Megértette a gömbvarázs titkát is. Anna életét. A vulkanikus hegyoldal vörösét. A sivatagi szomjúságot. Az elhagyatottságot. Megsejtette a puha mohatakaró, a dúsan sarjadó ifi, a smaragdfényben tündöklő fák különös erejét. Szurdokok varázsát. Az erdők sziluettjét. II.- Ez a hegyorom minden természeti erőnek ellenállt - mutatott Anna a gömbnek hegyvonulatokkal tarkított részére, s közelebb ült a férfihoz. - Először egy sebes folyású patak akarta mederré formálni. Az eső és az olvadó gleccserek vizeit összegyűjtve arról álmodott, hogy behatol majd az apró repedésekbe, átjárja a rejtekhelyeket, s ízlelgetve a kőtörmeléket, magába olvasztja a parányi részeket. De vízcseppjeit a hegy százfelé szórta. A szél is szerette volna magához ölelni. Sűrű erdők lomberejével a kőzetet finom darabokká szelni. A hegy azonban erősebb volt nála. A nap is kedvelte. Forró sugaraiban meg-megfürdette. De ő sem tudta meghódítani. A hegy szilárd maradt. Tiszta. Megközelíthetetlen. így teltek el hosszú-hosszú évek, míg egy napon különös dolog történt. Esteledni kezdett. Az egyre sűrűbbé váló szürkületben lassan eltűntek a mélyben húzódó tavak, a színpompás rétek, a hegyoldalra felkúszó cserjék és füzek, a kökörcsin és kőtörőfű szelíd virágai. A fahatárt jelző fenyőkre is szétterítette köntösét a gyorsan növekvő éj. Mégsem tudta elfedni őket teljesen: a hold kerek fénye megvilágította a fák és hegyek körvonalait. A karcsú hegyorom sziklás pillérei is kirajzolódtak. A csillagok felé nyúltak. S ekkor történt a találkozás...! Az egyik csillag megérintette. Az Esthajnalcsillagnál is ragyogóbb fényű. Egy varázslatos égitest. S a hegy megnyílt. Magába szívta a fénynyalábokat és engedte, hogy átjárják belsejét. A legféltettebb zugokat. Az elrejtett titkokat. Megszerette a csillagot. Mélyen és őszintén. Még nappal is rágondolt. S azóta is az éjszakákat várja... A férfi megdöbbent. Letette a gömböt és Anna felé fordult. 32 X. évfolyam 6. szám - 2000 június
