Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Kiss József: Prométheusz monológja
abban a pillanatban úgy éreztem, belső megtisztulásom ereje foléje kerekedik Zeusz minden hatalmának. A műhelyben tapasztalt megingásom és szorongásom elmúlt, elillant; arra gondoltam, hogy egyszer majd Héphaisztosz is megérti cselekvésem okát, meg a többi istenek is - ha elismerést nem is, de utóbbi igazolást reméltem tőlük. A remény, sőt valami felszabadult lelkendezés odáig sodort, hogy pártfogoltjaimnak a tűz mellé a bölcsességet és a kézművesség titkát is odalopjam. Ma már alig elképzelhető ujjongásba estem - az agóráról a járókelőknek is feltűnt lázas igyekezetem és megittasult ábrázatom; arcukról leolvastam, hogy igaz társukká nyilvánítanak, amit biztató csillogás árult el szemük szögletében. Vajon bizonyos vagyok benne, hogy barát-társuknak tekintettek, nem cinkosuknak? Hosszú nemzedékek óta beidegződött ősfélelmük Zeusztól ugyanis elfordította érzelmeiket, ízlésüket - vélekedések szerint a rettegett hatalmasságot kijátszani hagyni és az elorzásból eredő ajándékot elfogadni: cinkosságnak nevezhető. Talán romlana emlékezetem s nem tudnám világosan visszaidézni, mennyire elevenen élt bennem mégis a juttatás öröme, a nagy ajándékozás tettvágya mindenáron, semmiképp sem törődve akkortájt holmi árnyalt fogalmak fontolgatásával és azonosításával? Óh, ki mondhatná meg, mennyi időre vagyok ideláncolva ezekhez a sivár sziklákhoz, meddig kell még naponta összerakosgatnom minduntalan szétmászkáló emlékképeimet, meddig kell még várakoztatnom Hádészt felém nyújtott karjaival, akihez pedig már szívesen megtérnék. Pállasz Athéné szentélyébe ugyanolyan könnyű volt bejutnom, mint Héphaisztoszhoz. Tapasztalatok birtokában tettem lóvá az oszlopcsarnok őreit, majd a magamhoz vett értékeket ismét az emberek között osztottam szét. Jó volt látni, hogy az isteni ajándékot városok építésére, házaik csinosítására, pompás szobrok faragására használták, lelkűkbe megelégedettség költözött. Tudom, Zeuszt eleinte elborították a harag hullámai, tombolt és szitkozódott dühében, majd furcsa módon megbékülni látszott: csillapodtak csapkodó rohamai, széles mozdulataival is alábbhagyott, mintha valami kiengesztelte volna. Lehet, hogy pontatlanul emlékszem, de az idő tájt került be a házastársi harmóniába harmadikként az argoszi ló, akit később Héra féltékenységében tehénné változtatott. Vitathatatlan, hogy Zeusznak kellemesebb volt belemerülnie a mézes idillbe, mint a tüskés közügyekkel foglalkoznia, ám a mézben dúskálás gyönyöre egyszer még a főisten számára is véget ér. A házsártos hitvestárs beavatkozása nyomán megszakadt a kéjes kapcsolat, de megszakadt a nyugalom is az Olümposz hegyén. Fekete fellegek gyülekeztek, egy-egy szóváltás és tompítatlan megjegyzés is elhangzott az istenek táborhelyén, mindamellett ami a legnagyobb szikrát adta Zeusz indulatának újabb fellobbanásához, az az emberek elbizakodottsága, gőgje és önhittsége volt. Mert tagadhatatlan, hogy Zeusznak éles szeme volt - amit észre akart venni, azt észre is vette. Végső elkeseredettségének, s utóbb engem ért bosszújának kiváltója tehát legparányibb alattvalóinak, a földön turkáló embereknek a kihívása volt. Nos, nevezhető-e másnak pártfogoltjaim elbizakodottsága és gőgje, mint buta kihívásnak és kicsinyes incselkedésnek a legfőbb mindenható ellenében, holott én őket erre semmiképp nem akartam rávenni, ezt nem így akartam, az elfogadás és a megbecsülés kereteit vadhajtások megjelenése nélkül képzeltem el, a két fél kibékülésével, egyetértéssel, de ehhez én tehetetlen voltam, erőtlen. És most itt tekintgetek a múlás ködképeire, hitem is megroggyant, egyre gyakrabban lidérces foszlányok suhannak felém, a vasbilincs alatt bőröm már jó ideje fekete, talpam alatt meg-megújul a kövek nyirkos mocorgása, és elválaszthatatlan társamat várom, hogy szárnya röpte-játékában leljek némi örömöt. Új Hevesi Napló 23
