Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXIV.
A társak közül, ha valaki látott muflonra utaló jelet - váltást, friss hullatékot vagy éppenséggel magát a vadat -, azonnal jelezte Seholnincsnek, hogy hol, merre látta, hogy hol, merre kell keresnie. Ment is Maci, szívósan járta az erdőt, de a barátok különféle elfoglaltsága miatt leginkább egyedül. Ami viszont azt jelentette, hogy leginkább azokon az erdei ösvényeken vagy a fakitermelést szolgáló, úgynevezett dózerutakon ballagott, ami mások által is járt terület volt, azaz a területnek a leginkább háborgatott, zavart részein. Sok esetben a szél iránya sem volt optimális, mert erre ő nem sokat adott, hisz neki a legfontosabb az volt, hogy a meredek oldalakat, az izzasztó emelkedőket gondosan elkerülő törésvonalakon sétálhasson kényelmesen. Teltek a hetek, múltak a hónapok, de lövéshez jutásnak még esélye se adódott. Sebaj, mindjárt itt a kemény tél, a nagy hó, s akkor a Bükk felső régióiból úgyis lehúzódik a vad ide az alacsonyabb részekre, s bizonyára érkezik majd valami jó csigájú lőhető kos is. A muflon meg különösen érzékeny a nagy hóra, hisz rövid lábai miatt könnyen felfázik. December közepén esett az első olyan hó, ami már meg is maradt. Aztán csak hízott, hízott, s mire elmúlt a gyönyörű karácsony, bő háromarasznyi hótakaró borította a tájat. Nem könnyű ilyenkor cserkelni. De rendkívül izgalmas, szép és tanulságos. Mert látható minden. Nyitott könyv ilyenkor az erdő, tisztán olvasható, hogy hol, mi mozgott, merre vonult a szarvasrudli, a vaddisznókonda, hol váltott át az őz, de még a kismadarak nyomai is felfedezhetők a hó tetején. S természetesen a mufloncsapatok váltói is felfedezhetők voltak, amik egyértelműen jelezték, hogy megérkeztek. A három barát - köztük Seholnincs - három irányba indult el a reggeli cserkészeten, miután egyeztették, hogy hol és mikor találkozhatnak majd. Seholnincs egy napsütötte, meleg katlan szélén baktatott, melynek aljában népes mufloncsapat csipegette a bokrok ágvégeit. A csaknem térdigérő hó messzehangzó roppanásai azonban még azelőtt elugrasztotta őket, mielőtt lőtávolba érhetett volna, de így is alaposan meg tudta távcsövezni őket. A megbeszélt találkozóhelyre érve, széles gesztusokkal kísérve büszkén és lelkesen kezdte mesélni élményét:- Aranyharmataim! Muflonokat láttam ám! Sokat! Mindenfélét!- Kost is? - kérdezték a barátok, türelmetlen kíváncsisággal.- Mi az, hogy! Hatalmasat! Nagyszarvút! - fújta egy szuszra, lihegve, mert nagyon elfáradt szegény a nagy hóban való gyaloglástól, no meg a rengeteg pulóvertől, kabáttól, merthogy rendszeresen túlöltözött, figyelmen kívül hagyva, hogy a változatos terepen cserkelve úgyis kimelegszik. Hóba huppantotta hátizsákját, hanyagul keresztbetéve rajta puskáját, és lerogyott egy tuskóra. Izzadságtól csutakos haja gőzölgött, ahogy leemelte meleg, kötött sapkáját.- Óriási kos! Megjegyeztem, hogy hol volt, visszatalálok oda. Ilyet még nem is láttam. Csodaszép - mormolta most már nyugodtabban.- Na és milyen a csigája? - kérdezte a két társ, merthogy erről még nemigen mesélt, pedig hát mégis csak ez az elsődleges szempont, hisz a csiga alapján lehet elbírálni, lehet megállapítani korát, lőhetőségét, mert a leglényegesebb mégis csak a csiga mérete, hossza, vastagsága, íve, hogy szabályos-e vagy befelé növő.- Mondom, hogy nagy! - vágta rá kurtán, kissé türelmetlenül Seholnincs, s úgy tűnt, ezzel el is intézte a szakszerűnek éppen nem mondható bírálatának ismertetését. Új Hevesi Napló 13
