Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 6. szám - Az idő sodrában
dMz idő sodrában Szavakba, képekbe álmodjuk életünket, és azt, ami azon túl van. S nemcsak a toliforgatók, a szavak mesterei, hanem a hétköznapi ember is. Mindenkinek vannak álmai, megvalósulásra váró tervei, melyeket talán titokban tart, de mégis, a szíve mélyén rejtegetve is hatnak, meghatározzák mindennapjait. Minden, amit később megvalósítunk, először a szellemi szinten, a lélek álmaként jelentkezik és kezd hatni bennünk. Vagyis e nélkül az álmodozás nélkül nem maradna semmi, csak valami borzalmas sivárság, ha ugyan lenne olyan ember, aki ezt képes volna megvalósítani. Megtervezzük a jövőnket is. Ki jól, ki rosszul. Jóllehet a látszat az, hogy a kisember csupán szenvedő alanya, passzív résztvevője mindannak, ami körülötte történik, mégis ki kell mondani, hogy csupán azért, mert nem mert a saját jósorsa és családja szebb jövője érdekében fellázadni azon embertelenségek ellen, melyeket körülötte, a feje fölött elkövettek, hanem megmaradt abban az olcsó kis illúzióban, hogy ő, személy szerint semmit nem tehet a vélt vagy valós hatalmasságok ellen. Ha nem lennének a XX. század nagy tanulságai, melyeket szembeállítva ugyanazon század borzalmaival, megtapasztalhattunk, talán el is hinnénk mindezt. De ki ne emlékezne Tőkés László hősies helytállására, egyszál maga, szemben egy véreskezü diktátorral és annak teljes fegyverarzenáljával, pribékjeivel, és mögötte „csupán” Chrudinák Alajos és stábja állt, valamint hívei és a vele szimpatizálók serege, valamint az a magyar nép, melyet ennek a két kiemelkedő személyiségnek a barátsága, s a lehetőség, hogy mindebből hír lehetett, maga mellé állított?! Ki ne emlékezne Lech Walesára és a Gdanskból indult forradalomra, vagy a Mennyei Béke Terén történtekre, a tankokkal szembeforduló, fegyvertelen diákra, szintén egymaga?! A litvánok hősies küzdelmeire, a később hősnek kikiáltott Gorbacsov hadseregével szemben, védtelenül, a hümmögő és szólni nem merő nyugati közvéleménnyel és politikusokkal a háttérben?! Vagy még korábbra visszatekintve, az orosz tankokra Molotov-koktélt dobáló pesti srácokra, úgyszintén egyszál magukban, mindössze egy üveg petróleummal felszerelkezve...?! Ki merészeli ezek után azt állítani, hogy a kisembernek soha nincs más lehetősége, mint behódolni az erőszakos kisebbségnek, mely mindazt, amit cselekszik, végtelen gyávaságában és hitványságában cselekszi?! Vannak olyan korszakok, melyekben minden elnyomás ellenére is, sőt éppen azért hősies nemzedékek nőnek fel. És vannak olyan korok is, amikor a tálcán kínált lehetőségek ellenére is csak elhitványulnak a fiatalok és a vének egyaránt. Mindennek oka rejtélynek tűnhet, de egy igen lényeges momentumban keresendő: a szülők, a nevelők, a tanárok és művészek által felkínált lehetőségekben, a jelenkor pedagógiájában, egyszóval mindabban, amit az aktuális kor szószólói meg mernek fogalmazni. Mindnyájunk érdekében és bárkivel szemben is. Abban, hogy mernek-e bátran nevelni és tanítani, vagy hitvány kis partikuláris érdekeiket figyelembe véve, inkább nem lázadnak, inkább nem emelik fel a szavukat, hanem belegyávulnak, beleszürkülnek környezetükbe, és egy idő után habkönnyűvé váltan semmivé foszlanak... Amit a hősies korok ezzel szemben nyújtani tudnak, az a társadalom egységes értékrendje, annak közvélemény szintű elfogadása és gyakorlata. Vagyis akció és dikció teljes egysége, amit néhai dr. Farkas András kollégánk így fogalmazott meg: „Én rendet tartok itt, belül.” Amikor pedagógusnapkor tanárainkra, földi szellemi vezetőinkre gondolunk, mindig fejet kell hajtanunk azok előtt az értékes és áldozatos életek előtt, melyek bennünket is a helyes irányba terelgettek. Ugyanakkor fontos észrevenni azt is, hogy az utánunk jövő nemzedékek is kitermelik magukból a későbbi jó nevelőket, ezért tiszteljük a jó diákot is... Új Hevesi Napló 3
