Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Vezényi Pál: Kálmán bácsi, a mártír
Ha nagynéném szabadkozni próbált, egyetlen kiáltással belefojtotta a szót, mert vele nem lehetett ellenkezni. Közölte, hány személy érkezik. A nevüket is felsorolta. Ezek közül az én emlékezetemben csak egyetlen név maradt meg: Konfráter Ottó. Már akkor kételkedtem benne, hogy egy embert így hívhassanak. Azóta sokfelé megfordultam a világon, de ilyen nevű emberrel sem bel-, sem külföldön nem találkoztam. A kártyacsata addig tartott, amíg Kálmán bácsinak sikerült elnyernie barátai pénzét. Olyan eset ritkán és csak átmenetileg fordult elő, hogy mások is nyertek. Kálmán bácsi ugyanis hamiskártyás volt, de ezt úriemberek között senki sem merte szóvá tenni. Ha netán mégis megtörtént, Kálmán bácsi kikérte magának a gyanúsítást, és a legdurvább sértésekkel illette azt, aki kételkedni mert becsületességében. Ilyen jelenetnek általában örök harag lett a vége. Idővel Kálmán bácsi haragosainak száma egyre szaporodott. Ezek az emberek a pokolba kívánták, és egyáltalán nem dicsérően nyilatkoztak róla. A haragosok ellensúlyozására akadt elegendő jó barátja is, általában olyan emberek közül, akik nem szoktak kártyázni. Kártyapartnerei közül egyedül az említett Konfráter Ottó tartott ki mellette hűségesen a háború végéig. Utána ő is eltűnt, végleg elsodorta a világ felfordulása. A háború után szűkösebb évek következtek minden tekintetben, és Kálmán bácsi sem forgatta többé az ördög bibliáját. Eredeti állását elvesztette, de mindig talált magának valamilyen munkalehetőséget. Legszívesebben a raktárosságot vállalta. Ehhez a tevékenységhez ugyan sem érettségi bizonyítványra, sem akadémiai diplomára nem volt ugyan szükség, de a szocialista rendszerben ilyen állásban jelentős mellékkeresetre lehetett szert tenni. Ehhez pedig Kálmán bácsi kitűnően értett. Miután a szocialista rendszer kihirdette, hogy minden a dolgozó népé, Kálmán bácsi ezt teljesen szó szerint értelmezte. Eladott mindent, amihez hozzáférhetett, de a hiányt nem vette észre senki. Rá senki sem gyanakodott egy pillanatig sem. Sohasem politizált, olvasmányai a sportújságra és a zsoltároskönyvre korlátozódtak. Káromkodni tudott, akár egy söröskocsis, és külseje alapján sem nézte senki sem „ingadozó és megbízhatatlan értelmiséginek”. A nagy fémgyűjtési mozgalom idején részesült élete első legfurcsább elismerésében. Amikor szóban és írásban elhangzott a jelszó, hogy „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”, Kálmán bácsi a rábízott raktárkészletből több mázsányi vadonatúj vörösrézhuzalt szállíttatott a MÉH-telepre, ahol minden további nélkül át is vették tőle. Nemcsak az árát fizették ki érte maradéktalanul, hanem még a minisztériumtól is kapott elismerő oklevelet, mint „kiváló fémhulladékgyűjtő”. Ezt gyakran mutogatta büszkélkedve ismerőseinek. 1956-ban csak akkor látogatott el rövid időre munkahelyére, amikor a pártirodát kirámolták, és mindenki hozzájuthatott a káderlapjához. Hazavitte a magáét, és átolvasva megállapította, hogy az ő személyében az elvtársak semmiféle kifogásolnivalót nem találtak. Sőt, mint kiváló és kitüntetett fémgyűjtőről, inkább dicsérően nyilatkoztak róla. A forradalom napjaiban ki sem mozdult a házból. Csak akkor jelent meg elhagyott raktárában, amikor újra megindult a munka. A közmondás szerint a korsó addig jár a kútra, míg el nem törik. Kálmán bácsi korsója valamelyik szerencsétlen véletlen következtében éppen 1957-ben törött el. A nagy felfordulás ellenére egy különösen éber elvtárs, aki mellesleg nem tartozott a szokott ismeretségi körhöz, éppen akkor fedezte fel a hiányokat Kálmán bácsi raktárában. Az érték igen magas volt, amivel nem tudott elszámolni. Az ismerős elvtársakat, akik ki tudták volna Új Hevesi Napló 27
