Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Amerigo szerencséje
Aztán az önkormányzat értesítette, hogy nem áll módjában a továbbiakban ingyen a művészeti társaság rendelkezésére bocsátani az eddig használt helyiséget, mert az egyik helyi pártszervezet igényt tart rá megfelelő bérleti díj ellenében. Felkereste az illető párt elnökét, aki egyben alpolgármester volt, no meg néhány éve még kollégája is. Egy időben a művészeti társaság alelnöki tisztét is betöltötte.- Te, Jóska! - mondta a tekintetét keresve. - Miért pont bennünket akarsz kitúrni a helyünkből? Tudod, hogy nincs pénzünk...- Ácsi! Ez az én irodám és az én pártom! Itt én kérdezek. De tudod, mit? Nem is kérdezlek, ajánlatot teszek. Beléptek a pártomba en bloc, ahogy vagytok, és a kutya se háborgatja a társaságotokat. Még támogatást is kaptok. Nos, mit mondasz erre?- Én festő vagyok, nem politikus. De azért megkérdezem, mit kéne tennünk a támogatásotokért cserébe?- Rossz a kérdés, öreg! Nem vagyunk már az átkosban, hogy egyezkedjünk a három per hármasokkal. Csináltok nekünk néhány szép plakátot, eljöttök a pártrendezvényekre, megtapsoltok bennünket, ránk szavaztok... ennyi. Különben demokrácia van, azt csináltok, amit akartok. Még szocialista brigádot se kell alakítanotok...- Ez érdekes. De erről jut eszembe: nem tudod véletlenül, miért rúgták ki a gimnáziumból Mari nénit, a portást?- De véletlenül tudom. Három per hármas volt.- Ne hülyéskedj, tényleg?- Hát én már csak tudom...- No, igen, ha valaki, te csak tudod...- Oké... - sziszegte a másik. - Egy hetet adok, hogy elhordjátok a cuccaitokat. Tóth István okleveles rajztanár és festőművész csendesen behúzta maga mögött az ajtót, és hazavitte az összecsukható festőállványát. Attól kezdve minden reggel bement az iskolába, az előírt tanmenetnek megfelelően megtartotta az óráit, aztán fölballagott a padlásműterembe, festegetett egy kicsit, aztán az új portásnak leadta a kulcsot, és elment haza. Soha nem kérdezett semmit és nem volt véleménye semmiről. Egy nap az újságban látott egy pályázatot. A minisztérium írta ki középiskolai rajztanárok számára, Grafikát, vízfestményt vagy olajfestményt lehetett beküldeni. Mindhárom kategóriában három díjat adtak ki tíz-, nyolc- és hatezer forint értékben. A legjobb alkotásokból kiállítást rendeznek. Amerigo tanár úr felment a műtermébe, átnézte a fal mellett porosodó képeit. Az egyik gyerekportré előtt bólintott. Két erős kartonlap közé csomagolta, aztán elballagott a postára és feladta a megadott címre. Május közepén pecsétes ajánlott levelet hozott neki a postát. A minisztériumból jött. Türelmetlenül tépte föl a borítékot, aztán az ajkán némi huncut mosollyal bólintott.- Nos? - kérdezte a felesége izgatottan. - Széna vagy szalma?- Zab - felelte Amerigo tanár úr titokzatos arccal. Nyertem.- És ezt csak így mondod? Másnap már minden szakmabeli, meg ismerős tudta, hogy Amerigo díjat nyert a pedagógus pályázaton. A felesége mindenütt eldicsekedett vele, ahol csak tehette. A minisztérium a gimnáziumnak is megküldte az értesítést. A kollégák széles mosollyal gratuláltak a rég megérdemelt sikerhez. Hanem azért befelé csak fortyogott a szavakba nem öntött indulat. Nyert. Rendben van. És én? Itt küszködöm évtizedek óta ebben az Isten háta mögötti iskolában neveletlen, tehetségtelen kölykök között. Ha nem ide száműz a sors, akár kutathattam, ledoktorálhattam volna. Százszor több lehetnék nála, náluk... 22 X. évfolyam 5. szám - 2000 május
