Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: A sánta kiskacsa
anyáskodva babusgattak. Simogatták, ő pedig tűrte hang nélkül, csak kis szíve vert szaporán a puha pelyhes bőr alatt. Ő volt mindig a sereghajtó, kétségbeesetten jajveszékelt cérnahangján, bicegve, bukseggel iparkodott a többiek után. Nyolc kiskacsa, nyolc egyéniség, hiszen különböztek külsőre, jellemre, mmdegyiknek volt valami szokása, bolondériája, csak a külső szemlélő számára voltak egyformák, mint a tojás, de mi mindnyájukat meg tudtuk különböztetni. Volt közöttük pákosztos, lusta, sértődős. Ez mindenért felhúzza az orrát, nem lehetett a kedvére tenni, félrevonult és hosszú perceken keresztül képes volt duzzogni magában. Rá se nézett a többiekre, csak amikor mondjuk répalevelet dobtunk be nekik, akkor gondolta meg magát, s szaladt lélekszakadva, le ne maradjon a csemegéről. Bizony, az éhség megbocsátóvá tesz még egy ilyen duzzogó, nebántsvirágot is. Irántuk való, sok közös élményen edzett szeretetünk nem gyöngült akkor sem, amikor a pelyhes csöppségekből fehértollú, kemény csőrű pecsenyének való szárnyasok lettek, amelyek hangos hápogással jelezték immár kívánságaikat, az ennivalót és a friss vizet a medencébe. Azon a nyáron gyermekeink az óvodában nem voltak hajlandók mást énekelni, csak a Kis kacsa fürdik-et. Szép dal valóban. Ahogy telt az idő, az idő pedig, akár az űzött nyúl, szalad, egyre mélyebb nyomot hagytak bennünk, egyre erőteljesebb hápogással adták a világ tudomására létezésüket. Úgy tűnt, öntudatos méltósággal viselik kacsaságukat. Bármilyen szomorú is, egyszer csak elérkezett az idő, amikor a kacsákat le kellett vágni. Elvégre azért neveltük őket, az élet bizony könyörtelen, végül is be kellett, hogy teljesedjék az örök kacsasors. Az első kacsa levágása nagy bonyodalmakat okozott, családunkból senki sem vállalta a kegyetlen feladatot, aljasságnak tartottuk volna kést fogni szeretteinkre. Végül Kovács néni vállalta a hóhérmunkát, jóravaló, kedves szomszéd, aki kenyere javát már megette, nem egy kacsának, tyúknak elvágta a nyakát. Nem sokat lacafacázott, neki aztán nem volt lelkifurdalása. Értetlenül nézett ránk. Mi, felnőttek is szomorúan vettük tudomásul az egyébiránt hétköznapinak mondható eseményt, de a gyerekek belebetegedtek. Vádlón néztek ránk szibériai messzeségből kéklő szemekkel, sírásra görbülő szájjal. Időről-időre fazékba került egy kacsa. Egyre nagyobb lett a csend a baromfiudvarban, végül már csak a kis sánta szomorkodott a medence mellett, emlékeztetvén a régi szép időkre. Másnapra ígérkezett Kovács néni, a kis sánta órái meg voltak számlálva. Azon a baljóslatú éjszakán rosszul aludtam, talán a telihold miatt, talán más miatt, verítéktől lucskosan forgolódtam az ágyban. Az éjszaka közepén egyszercsak mocorgást, sutyorgást hallok, az ablakon bevilágító hold fényénél látom, hogy a két gyerek épp kisurranni készül az ajtón. Nem volt kétségem afelől, hova iparkodnak, s miféle céllal. Összeszorult a szívem. Ez a két tejfogú, ártatlan emberke virrasztott, megvárta, míg elalszanak a szülők, de minden bátorságát összeszedve kimerészkedett az éjszakába, ahol nekiszabadult fantáziájuk árnyalakjai leskelődtek, csak azért, hogy egy sánta kis jószág életét megmentse. Ami meg is történt. Együtt nyitottuk ki az ólajtót, s eresztettük szabadon a megriadt kacsát, aki Isten tudja, hol végezte, hogy hogyan, az azt hiszem, nem kétséges, bár a két kisemberben élt a remény, márcsak azért is érdemes volt megpróbálni, s ki tudja, egy kicsit talán én is hittem, vagy inkább csak hinni akartam, hogy sánta kacsánk sorsa szerencsésen alakult. Ami biztos, másnap nem lett véres Kovács néni kése. Új Hevesi Napló 17
