Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 5. szám - VERS, PRÓZA - Kaló Béla: Táncrend
cKűló cBéla '/myp&n cl Az ember felér a létra tetejére és észreveszi, hogy létráját nem annak a falnak támasztotta, ahová fel akart jutni. (Joseph Campbell) A dolgok sosem úgy jók, ahogy vannak. Mindenki máshogyan szeretne kinézni, mint amilyen, több pénzt, hatalmat, társat kíván. Életünk tehát folyamatos előkészület, standardizált ideiglenes állapot a jövő felé. Kielégíthetetlen képzetünk csak pillanatokra áll meg meditálni, aztán let come what may, jöjjön, aminek jönnie kell. Az ember társadalmi kondicionáltságából származik élete táncrendje, azaz: ő mit tart lehetségesnek, megvalósíthatónak, egyszemélyes létezéstechnikának. A nyugati ipari civilizáció - amely kénytelen-kelletlen itt van már a házunkban - világnézete nincs hasznára sem az egyénnek, sem a közösségnek. Ugyanis olyan életstratégiát és létezésformát hirdet, amely végső soron nem nyújt elégedettséget. Az a cél, hogy ha győztesként kerülhetünk ki a pénz, társadalmi pozíciók, javak, hírnév és hatalom megszerzéséért folyó versenyből, ha győztesek leszünk - nagyon sok embernek, a többségnek távcél, de már a startnál elérhetetlen. Már sokat és sokan vitatkoztak azon - amerikai és nyugat-európai elmék, akik már messze ebben élnek -, hogy a magasan fejlett civilizációs társadalmak vesztét éppen egoistán és individuálisan magas fejlettségű szintje okozhatja. Ahogyan László Ervin, jeles magyar származású, világhírű tudósunk is fogalmazott, a bennünket fenyegető válság egyúttal az önmagunk és a világ megtapasztalására kidolgozott nyugati módszer kollektív kudarca is lesz, lehet. Kedvenc hiteink és viselkedésmintáink rabjai vagyunk. Mostani táncrendünk egyértelműen az egészségtelenül aprózódó fizikai létünk és fogyasztói létmodellünk sivár mindennapjait szabályozza, ahogyan tudja. A kényelmes élet, a betegség nélküli lét alig néhány embernek a kiváltsága. A valóság teljesen új térképére lesz szükségük az embereknek ahhoz, hogy saját jól felfogott érdekeik irányába cselekedhessenek. Amíg a dolog filozófiai és magasabb szinten olyan tartományban folyik, hogy mi a kapcsolat a valóság két szintje között, azaz: hogyan kapcsolódik, kötődik egymáshoz az ismerős, tapasztalati világ és az archetipikus, plátói vagy magasabb valóság, addig az a mezei mindennapokban úgy csapódik le, hogy a spirituális, meditativ, s így mindenképpen értelmiségi létünkhöz szorosan hozzátartozik az egyén óránkénti fizikai léte és kondíciója, lehetőségei és anyagi jellegű működése. Életformánkat magunk választjuk szerencsés esetben, s akkor - ugyancsak szerencsés esetben - nagy szerepet kell kapnia a tartalomnak, kreatív energiáknak, néven nevezve: a tudománynak, de még inkább a művészetnek. Kommunikáció nem történhet felszólításra természetesen. A művészet esztétikai élményt kell hogy jelentsen, de a mai médiavilágban ez jó, ha öt-tízszázalékosan jelen van. S ebben az esetben a médiacézároknak (nálunk cézárocskák cezaromániával) cinikusan hivatkozhatnak arra, hogy a közönség csak azt kapja, amire vágyik: a talmit, értéktelent. A dél-amerikai sorozatokat, a végeérhetetlen szappanoperákat, amit az átlag értelmiségi megvet (gyakran sznobságból), de néz. Táncrendünk részeivé váltak a mexikói, brazil, perui sorozatok, amelyek ugyan egészen más légtérben készültek és játszódnak, s nem kifejezetten a közép12 X. évfolyam 5. szám - 2000 május
