Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Ragoztuk a semmit
A mai világban nincsenek mecénások, tudjuk ezt jól. Mecénás ugyanis az, aki önként, jó szívvel ad (a sajátjából), ellenszolgáltatást ezért nem vár, mert hiszen az a célja, hogy újabb és újabb művészi produkciókban gyönyörködhessen, lévén, hogy erre igénye van (azaz igényes). Szponzorok vannak, ők a müpártolást olyan formában gyakorolják, hogy ezért cserébe ellenszolgáltatást várnak, többnyire reklám formájában. Nevezhetjük az ilyenféle nexust barter üzletnek is, kénytelen-kelletlen tűrjük, hozzászoktunk, megpróbálunk alkalmazkodni hozzá. De vajon mit lehet gondolni az olyan „támogatóról”, aki a mások pénzén (többnyire az adófizető polgárok pénzén) alamizsnálkodik, tulajdonosként viselkedik olyan szervezetekkel, intézményekkel, melyeknek létrejövetelében nem volt aktív része, sőt a fennmaradásukat se igenli, ellenben hűbérinként viselkedve elvárná, hogy ezért behódoljanak és örök hűséget esküdjenek neki...?! Itt nemcsak a lóláb lóg ki, hanem egyenesen egy szőrös ördögpata. Ezt a fajta gyakorlatot ugyanis a rosszemlékű Rákosi-Révai-korszakban, majd az Aczél György nevével fémjelzett „kultúr-halálbrigádok” idején kultiválták. S hogy ez, mint helyi gyakorlat, ismét divatba jöhet, az joggal borzasztja el a jobb sorsra érdemes művészeket. Ha az az elvárás, hogy X.Y. elvtárs dicsőségét zengjék, s lehetőleg kórusban, akkor oly mindegy, minek hívják az ügyeletes elvtársat. A művészet (és a művész) értéke soha nem fejezhető ki igazán pénzben. Azért nem, mert ember hozza létre a műalkotást, a magasabb régiók, azaz a szellemi szférával való állandó és rendszeres kommunikáció révén. Egy embernek nincs fogyasztói ára. Istennek sincs, aki a szellemi erőket a neki kiválasztottakra rábízta. Aki ember létére önmaga fogyasztói árát meg tudja fogalmazni, az voltaképpen az emberi létezés szintje alá süllyedt. Ilyen szerencsétleneket szép számmal találhatni a tilalmi, azaz az újabban türelmi zónának nevezett övezetekben. Tehát ha valaki tudni akarja az ember (jelen esetben a művész) fogyasztói árát, révén, hogy meg akarja vásárolni, le akarja kenyerezni, annak nem az érzékeny lelkű művészek között kellene kereskednie, hanem ezekben a zónákban. Ott mindez percek alatt kitudakolható. Komoly gond, és ez társadalmi szinten megmutatkozik mint mindennapos probléma, hogy a polgárság, mely a mindenkori müpártoló volt, még csak születőben van. Hány évszázada is már? És már megint kinek áll útjában? A nagypolgárság (már ami az anyagi jólétét illeti) létezik, bár mint társadalmi osztály igen sok hiányossággal bír. Többek között nincs polgári öntudata, és legfőképpen nincs igénye a kultúra és a magasabb rendű élvezetek iránt. A magyar nagypolgárság (magunk közt csak újgazdagoknak mondjuk őket) ugyanis nyugati társaival ellentétben a proletárság, azaz szellemi-lelki nincstelenség szintjéről emelkedett hirtelen arra a szintre, ahol van, és most nem tud mit kezdeni azzal a lehetőséggel, mely a birtokában van. Ahol van igény, ott a kultúra is megterem. Aki művelt, az a környezetétől is elvárja, hogy az ő igényeinek, azaz kulturális szintjének megfeleljen. Nem elég megvenni a drága holmit, használni, viselni is tudni kell. Az érdemtelenül szerzett vagyonban pedig nincs öröm. Hacsak azt a perverzitást nem nevezzük annak, hogy ezenközben örülnek a más bajának... Nem lehet egyik napról a másikra túl nagy ugrásokat tenni társadalmi pozíciónkban. Ezt csak a legintelligensebb és legjobb szándékú emberek tudják elviselni. Ezek száma igen csekély. A többit viszont az ún. „kultúrsokk” éri, azaz képtelen feldolgozni a hirtelen emelkedést a ranglétrán. Gőgössé és elbizakodottá válik, lenéz, megvet másokat, s mivel egyúttal kiszakadt abból a környezetből, mely útjára bocsátotta, és nem is tartja a kapcsolatot, sokszor még az övéivel sem, így hát gyökértelen marad. Nem tudja, hová tartozik, azaz nincs identitástudata. Ide még nem, amoda már nem tartozik. 66 X. évfolyam 4. szám - 2000 április
