Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - KÖZÉLET - Cserniczky Dénes: Nagy találkozások II.
Gserniczky Dénes Nagy találkozások. in. írásom alcíme: posztumusz találkozásom Beethovennel és Liszt Ferenccel. A sok ezer dolog közül, amivel az ember ezen a göröngyös földi úton botorkálva találkozik, és nem érti, mondjuk azt, sikerülne megoldania, miként alakul ki benne különös tisztelet valaki vagy valakik iránt. Miért szeret jobban valakit vagy valakiket? Hogyan alakul ki egy példakép valakiben? Ezt mindenkinek sajátmagának kell megoldania, mert ugyan mások pillanatok alatt megmagyarázzák, hogy ez azért van, mert... de ez nem az igazi. Sejtem, hogy az ember egyéniségének, érdeklődési körének, intelligenciájának, karakterének a függvénye vagy eredménye mindez, de akkor is ez nagy rejtély. Kora ifjúságom óta magamban hordozom muzsikus alkatomnál fogva Beethoven és Liszt iránt érzett különös rajongásomat. Nem mintha megfeledkeznék olyan óriásokról, mint Bach, Bartók vagy Kodály, de ők ketten, Beethoven és Liszt EMBERILEG állnak közelebb hozzám (így vagyok Móricz Zsigmonddal vagy Gárdonyi Gézával is, de erről máskor). Mit jelent a különös tisztelet? Azt, hogy a köznapi életben sok mindent automatikusan rajtuk keresztül látok, érzek és ítélek meg. Azt is, hogy ösztönösen elfogult vagyok velük kapcsolatban. De azt is tudom: elfogultság nélkül nézve is olyat alkottak, ami nemcsak rendkívüli, de máig, sőt időtlen időkön keresztül is „naprakész” hatással lesz a mindenkori zenére, de általában is a művészetre, de még magára az életre is. És mi emeli ki őket a PRIMUS INTER PARES (első az egyenlők között)-ből? Szerintem az, hogy valami döbbenetesen új kezdődött el velük. Tudom, sokan másképpen vélekednek, másképpen is ítélik meg a dolgot, de szerintem, ismétlem, szerintem, a zene évszázadokon át tartó fejlődési folyamatának Beethoven V. szimfóniája, az ún. „Sors szimfónia”, annak is I. tételének 4. taktusa ad új irányt. Mindenki ismeri. Az addigi remekművek ezrével hol csendesen, hol erőteljesebben örvénylő folyamába belemennydörög ez az eddig sem formájában, sem hangzásában soha nem hallott téma. Sokan elemezték. Mindent megírtak róla. Ezt ismételni nem érdemes. Azt azonban nem láttam sehol, pedig véleményem szerint ennél az új Beethovennél jelent meg a zenében az egyértelmű, erőtől duzzadó FÉRFIASSÁG. Ez nem azt jelenti, mintha ez eddig hiányzott volna, de a zene addigi stílusjegyei miatt nem dominálhatott a férfiasság dinamizmusa. Ehhez új stílusra, új hangzásra volt szükség. Ez az új jelent meg Beethoven zenéjében. Ez a felismerés is hozzárakott néhány téglát az eddig is bennem élő Beethoven kolosszus építményéhez. Külföldi útjaim során sohasem volt alkalmam meglátogatni Beethoven sírját. A magyar történelem fordulópontja körüli időben vejem Bécsben vállalt munkát. Óriási újdonság volt, hogy családja vele mehetett. Egy későbbi időpontban feleségemmel meglátogat(hat)tuk őket. Itt vetődött fel a gondolat: menjünk ki Beethoven sírjához. A temetőben, köralakban Beethoven, Brahms, Suppé, Schubert, ifj. Johann Strauss sírjai. Középen Mozart jelképes sírja. Megilletődött, komor csend. Állok a nagy óriás, Beethoven előtt, akinek sírján nincs évszám, sem más felirat, csupán egyetlen név: Beethoven. Közelemben egy finom szoprán hang köszönti Schubertét a „Pisztráng” dallamával. Feleségem énekelt. Nem hiszem, hogy valaha is ilyen szépen tisztelegtek Schubert sírjánál. Én meg csak állok, állok lenyűgözve Beethoven előtt. Szememet mágnesként vonzza a Új Hevesi Napló 59
