Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 4. szám - Az idő sodrában
dfiz idő sodrában Vannak kilátástalannak tűnő helyzetek az életben. Van úgy, hogy reményét veszti a legerősebb ember is. Ám ezek múló pillanatok. Az egészhez képest mindössze töredékei annak a nagy egésznek, melynek neve: Idő. Hogyan lehet, hogy az elbizonytalanodott ember egyik pillanatról a másikra ismét bizonyossá válik az őt segitő erőkben, és útján töretlenül halad tovább? Van Valaki, aki utunkon mindenhová elkísér. Vigyázza lépteinket, és ez akkor is úgy van, ha vannak olyan embertársaink is, akik ennek nincsenek tudatában. Tudva, vagy tudatlan mindig az a sugallat jelenti a vezérfonalat, mely egy felsőbb erőtől érkezik. A gőgös ember azt hiszi, ő maga az, aki a dolgokat kizárólagosan irányítja. Ha ez valóban így lenne, körülöttünk nem lenne egyéb, mint anarchia. Igaz, jelenkorunkban egyre több az egocentrikus, Istentől és embertől elrugaszkodott felfogású személyiség, de még az ő cselekvési szabadságuk is csak relatív. A sorsával tisztába jött ember viszont megpróbálja követni azt a vezérfonalat, melynek mentén haladva élete egyre inkább értelmesnek tűnik, még akkor is, ha kortársai valami sátáni terven munkálkodva mindent megtennének, hogy ebben megakadályozzák. Húsvét közeledvén, újból és újból elgondolkodunk azon az életúton, mely mindnyájunk előtt példaként lebeg: a Megváltó földi életén, és tanításain. Aki tiszta szívvel éli át és valósítja meg életében tanításait, annak könnyű lesz a földi itt-tartózkodás, hiszen tudja: múló pillanat mindez csupán az örökkévalósághoz képest, és az égiek ítélete nem függ semmilyen földi „hatalmasságtól” sem. A hatalom megszállottjai hályogos szemmel élik le életüket, és amikor változtatni szeretnének rajta, akkor már késő lesz. Aki nem úgy él, hogy minden napjával adjon valamit embertársainak, s az emberiség közös, nagy építményét gyarapítsa tudásával és szeretetével, az menthetetlenül lemarad arról a valamiről, melynek életcél a neve. Elpazarolja a rábízott talentumokat, és teljesen hiábavaló az ittléte. Lehet-e azonos értékű a gyűlöletben, haragban, viszálykodásban, intrikákban, cselszövésben leélt élet a tiszta értékrendüvel, az értelmessel? Nincs az az épelméjű ember, aki elhinné, hogy ez így van. Még a gőgös önteltségben élő nyomorultak is éreznek lelkifurdalást. A külvilág felé mutatott fölény, vagy ami annak tűnik, nem más, mint szorongásoktól kísért nyomorúságos félelem, vagyis annak leplezése. Aki lop, tudja, érzi, hogy ezért egykor megfizet. A mások életét elvevő tudja, hogy egykor ő is életével lakói a másokéért. Addig is igyekszik minél gyorsabban kihasználni a lehetőséget, hogy amíg lebukik, minél többet szerezhessen, természetesen továbbra is jogtalanul, ám külsején egyre egyértelműbben megmutatkozik az a változás, melyet hiába próbál leplezni: egyszerűen elcsúnyul, visszataszítóvá válik, és ezt ugyanúgy látja rajta mindenki, mint Midász király hatalmas szamárfüleit. Aki csak az anyagban és az evolúcióban hisz, az is tudja, hogy a hatásra ellenhatás felel, természetben és társadalomban egyaránt. Az agyonkemizált világban allergiássá válik az, aki nem természetes módon táplálkozik, túl sok gyógyszert szed, esetleg drogokat fogyaszt. Az allergiát természetesen nem az fogja elmulasztani, hogy kiirtanak körülötte minden létező fát és virágos növényt, és így elsivatagosítják körülötte a világot. Az egészséghez vezető utat a természetes életmód biztosítja. Vagyis nem a természetet kell lepusztítani a torz lelkivilágú ember szintjére, hanem korunk nyomoroncának illenék elérnie a normális emberi, azaz természetközeiben élő lény szintjét. A kiutat mindig a hit jelenti, soha nem annak hiánya. M. M. Új Hevesi Napló 3
