Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Jámbor Ildikó: Az eredetmonda megtalálása
jámbor Ildikó &5 ere5etmon5a megtaíaíasa Adorján Viktor - Vincze László: A csodaszarvas az egri Harlekin Bánszínházban Az angol és francia történelem mítoszait - a rajzfilmek révén - hamarabb ismerik meg gyermekeink, mint a magyarokét. S ez pedig azért is van így, mert az amerikai animációs filmcsinálók is kedvvel merítettek témát például az angolszász történelemből. (S nem is szólhatunk egy szót sem, hiszen ők is eredetüket kutatták.) Egyszóval ma már a három-négyesztendősek legalább egyszer hallottak a kerek asztal lovagjairól, ismerősen cseng fülükben Asterix, a gall, s még ha a magyar csatornák egyikén-másikán megvárják az esti mesét, talán igazmondó Mátyás királyról és Ludas Matyiről is van némi fogalmuk. A magyar eredetmítosz filmes és színházi feldolgozása az utóbbi fél évszázadban nem, vagy csak hézagosán valósult, valósulhatott meg. Egyrészt, mert Árpád apánk emlegetése ilyen vagy olyan ok miatt a nacionalizmus gyanújába keverte volna az alkotókat, másrészt mert ez a sokszálú előtörténet igen hézagos, cselekményekben nem ígért látványos produkciót. A Vince László - Adorján Viktor szerzőpáros a lehetetlent próbálta meg. A sokféle feljegyzett eredetmondát egy logikai történeti szálra fűzte, s igyekezett azt átélhetővé, közvetíthetővé tenni a néző. S elsősorban a gyermek néző számára. A vezérfonal, az összekötő kapocs a sámán személye, aki a regősök segítségével idézi fel a múlt isteneit s az ősöket. A sámán megjelenése, s a regősök éneke érzelmi és értelmi síkon újdonságot jelent a fiatal nézőnek. A sámán titokzatos viselkedése, monoton, révületet előidéző énekmondása tiszteletet és tekintélyt parancsol. A természeti népek (mint amilyenek egykori eleink is lehettek, sokkal közelebbi viszonyban álltak az őket körülvevő elemekkel, a tűzzel, a vízzel, a földdel és a levegővel, s a mögéjük képzelt isteneikkel is. A gyermek gondolkodása sok tekintetben hasonlatos a primitív népekéhez, éppúgy keveredik benne a valós és mitikus elem. Az egri bánszínházban bemutatott produkció kulcsát a koreográfus Énekes István, s a regősök (a Gajdos népzenei együttes két énekmondója, Horváth Attila és Okos Tibor) adta a néző kezébe. A Sámán (Lázár Attila) kultikus tánca, monoton, s olykor fel-felívelő éneke, a regősök atmoszférát teremtő énekmondása valóban felidézett valamit abból az élettérből és gondolatvilágból, amelyben eleink élhettek. A rendkívül sok munkát feltételező előadásában a rendező és a színészek egy varázsos, ám nehezen követhető történetfuzért adnak elő különböző technikákkal Numi Tórem a magyar és finnugor népek főistenének imájától, Hunor és Magor szarvasűzésének történetén át, a nemzetség megalapításán, és széthullásán át egészen a Vérszerződésig. A logikusan felépített és nyelvi gondossága megírt szöveg - ezen nincs is csodálnivaló - ebben a műfajban (mármint a bábos játékban) nehezen és töredékesen jut el a célzott hallgatóságig. S történik mindez a magas művészi színvonalú játék ellenére. (Szinte lehetetlenség egybefogni, dramaturgiai csomópontokba gyűjteni ennyi történést, mégis meg kell próbálni). Noha a paraván mögött és az óriásbábok álarcai alatt megbúvó 80 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
