Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hinni vagy nem hinni? II.
kiúttalanság reményvesztett életérzésébe, és már nem keres semmit. A teljesen lesüllyedt ember az alkoholmámort, vagy egyéb pótszert, azaz a zsákutcát jelentő narkózist keresi, nihilistává lett kortársaink cinizmusba menekülnek (félnek kimutatni valódi érzéseiket, végül önmagukat is a fölényesnek (tehát látszólag győztesnek) tűnő cinikus pózzal kábítják, a kisember pedig túlságosan is el van foglalva a mindennapi megélhetés gondjaival, a túlélés lehetőségének lázas keresgélésével, ezért nemigen jut ideje töprengeni azon, ami a filozófia megszállottjait foglalkoztatja. Gyakran hallunk afféle magyarázatot a fent említett viselkedésformákra, hogy az egyház volna felelős az emberek eltávolodásáért a hit aktív gyakorlásától. Szinte nincs olyan ember, akinek ne lenne személyes tapasztalata, hogyan jelentették fel épp egyházi személyek, majd alázták meg és diszkriminálták hivatalból azokat, akik a kommunista éra alatt nyíltan vállalni merték hitüket. Erre hivatkozva mindmáig bizalmatlanul fordulnak el a nyilvános ceremóniáktól, s ha keresnek egyáltalán, akkor lehetőleg egyéni utakat keresnek hitük gyakorlásához, vagyis az Isten háza nem feltétlenül a templomban van számukra. Jóllehet, tágabb értelemben elfogadhatjuk, hogy Isten háza ott van, ahol szivből imádkozni tudnak hozzá, mégis meg kell állapítanunk, hogy ebben a hitvitában mindkét fél vesztes marad. Ha félretesszük azt az igen messzire vivő kérdést, hogy ebben ki volt a hibás, akkor meg kell állapítanunk, hogy a hitetlenség elszánt bírálata helyett olyan spirituális élményt szükséges nyújtani a hívőknek, amelynek kedvéért szívesen fognak bemenni a templomba. A hitetlenség hirdetőinek pedig venniük kell a fáradságot hozzá, hogy meggyőződjenek róla: a mai kor papjai már nem feltétlenül azonosak azokkal, akik „hozzásegítették” őket az egyháztól való elforduláshoz. Végül pedig szükséges elgondolkodni azon is, hogy az elhibázott emberi kapcsolatokért mindig mindkét fél hibás - bizonyos mértékben. A hivatalos egyház abban, hogy megtűrte kebelében az árulókat, egy embertelen rend kiszolgálóit, a volt gyakorló hívek pedig abban, hogy megtűrték szívükben a kétséget, a hitetlenség csíráit, melyek végül őket is megkárosították, és hosszú évek spirituális élményeitől megfosztották. Ezen kívül mindkét félnek szükséges eltöprengenie azon, hogy a formálisan gyakorolt hit valójában nem-hit, csak annak rosszul sikerült utánzata. Valós belső tartalom nélkül nem lehet eljutni oda, ahová az együgyű, ámde tiszta lélek is könnyűszerrel elérkezhet bármikor: a tiszta áhítathoz. Ennek híján nincs valódi vallásos érzület. Amikor egy nem-hívőnek meg akarjuk magyarázni, miről is van szó, mit élünk át vallásunkban, vagy hétköznapi értelemben vett hitünkben, ezt az érzést kellene átadnunk neki. De az áhítat, akárcsak a hit, a lélekben lakik. Csak ott élhető át, észérvekkel pedig nem adható tovább, csak egy kedves mozdulattal, mellyel az érdeklődőt hozzásegíthetjük az élmény megosztásához. Ez természetesen soha nem érhető el az erőszakos hittérítés módszereivel. Úgy csak mindennek az ellenkezője érhető el: még erősebb tiltakozás annak részéről, akit úgymond „be akarnak fogni”, és a kölcsönös ellenszenv esetleges további fokozódása, mely még hevesebb tiltakozásba és elutasításba torkollik. Jelen írás célja természetesen egyfajta megoldáskeresés a múlt és jelen hibáira, nem pedig ítélkezés mások fölött. Ám bajaink orvoslása csak akkor lehetséges, ha merünk szembenézni velük, és nem vagyunk gyávák megfogalmazni, miben hibáztunk, miért nem helyes az út, melyet követtünk. Épp ezért szükséges kimondani (álszent kijelentéseket megelőzendő), hogy az egyén felelőssége mindig megvan az adott társadalmon belül. Vagyis nem hárítható minden egyértelműen a társadalmi elnyomó gépezetre, hanem a valóban javítani szándékozó egyén akár áldozatok árán is megküzdhet igazáért. 62 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
