Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Gyüre Lajos: Körlevelek
A szerencsés véletlen folytán több - az 1800-as évekből származó - egyházmegyei körlevél került a kezembe. Ezek közül kettő tarthat számot a közérdeklődésre, mivel az egyházi dolgokon túlnőve kultúrpolitikai korrajzot is tükröz. Az első körlevelet Szentpéteri Sámuel tornaijai református esperes küldi az egyházkerületbe tartozó lelkészeknek, felhívván figyelmüket arra, hogy „... Benedek táborszernagy Oexellenciája, mint Magyar ország fő kormányzója folyó év szept. 16-án 3918 sz■ a. kelt le iratában mind az isteni tisztelet czélja, mind a polgári csend tekintetében tilalmazza, hogy isteni tisztelet s vallásos ünnepély alkalmával világi dalok nevezetesen Szózat és Hymnus énekeltessenek, s ezért a lelkészeket teszi felelősökké... minden istentisztelet alkalmával csak azon énekek használhatók, mellyek törvényesen bevett énekes könyvünkben foglaltatnak ”... Érdekessége a körlevélnek, hogy hátlapján ott találjuk a lelkészek által láttamozott sorban Tompa Mihály hanvai lelkész kézjegyét is, mivel a gömöri református egyházmegyéhez tartozó tornaijai esperesi hivatal a következő eklézsiákat foglalt magában: Tornaija mint esperesi székhely, Pelsőc, Hubo, Keszi, Naprágy, Recske, Kövecses, Runya, Hanva, Rimaszács, Radnót, Zsip, Bátka, Balog. így a hanvai lelkész, Tompa Mihály is kézhez vette, majd továbbíttatta a körlevelet, rövid megjegyzést fűzve hozzá: „... Hanva olvasta apríl 7-én 1864. TM. ” A láttamozások alatt még egy rövid üzenet Tompa Mihály tollából: ,, ...A zsipi lelkész úr legyen szives tudatni tek. Ragályi Miksa úrral, hogy a hétfői terminust Martonfalván elfogadja, s ott korán reggel jelen leend”. Tompa Mihály, hanvai ref.pap. (A levelek nem postai úton, hanem gyalogfutárral jutottak el egyik eklézsiából a másikba, rendszerint az egyházfi - harangozó - révén, két okból: az egyik, hogy a községeket nem kötötte össze postai útvonal, a másik, mint azt a körlevél is bizonyítja, a magyar református egyház Habsburg-ellenes fellépését „nem publice” levelezéssel egységesítették.) A másik körlevél — ha lehet így mondani — még jelentősebb irodalomtörténeti szempontból. Olyan dologra vet fényt, amely más megvilágításba helyezi, helyezheti azt a pénzadományt, amelyet a „...nemzet bocsát” Vörösmarty árvái számára 1856-ban. A körlevelet, amelyről szó van, a rimaszombati református esperes, Terhes Sámuel küldte a szomszédos tornaijai esperesnek, a már említett Szentpéteri Sámuel egyházmegyei ülnöknek 1856. január 29-én. A különféle kérések, s adakozásra való felhívás után a levél 9. pontja a legizgalmasabb számunkra - bár a többi is megérdemelné a tüzetesebb vizsgálódást. Mindjárt az elején így sóhajt fel az egykori levélíró: „9. Végre egy jó pontot is írok. Nagyságos Deák Ferencz az a Magyar nagy ember levele által megkért engem, de meg Főtisztelendő úr is (ezt a levélíró bizonyára a püspökre érti. Gy.L.), hogy a halhatatlan magyar hazafi s nagy költő Vörösmarty árváinak számukra áldozzunk egy kis segedelemmel mivel publice nem szabad kérni, adjunk titkon, úgy szólva mindenki néhány garast, mi különösen magyar ajkú lelkészek, adjuk át az egyházlátogatónak, jegyezze fel egy kis titkos ívecskére, s számoljon be vele nekem, ki az ívecskékkel együtt majd elküldöm. Óh adjunk egy ily dicső czélra valamit, hogy meg áldjon bennünket az Isten, a Magyar Sionról kegyelmesen, Ámen! Vagyok Rimaszombatban jan. 29. 1856. 50 X. évfolyam 3. szám - 2000 március
