Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Vörösmarty üzenete
de Vörösmarty a szellem, a gondolatok nagy összekötő hídja. „Gondolatok a könyvtárban” c. hatalmas versszimfóniája Hamlet, Faust töprengéseit is magába olvasztja, Michelangelo Jeremiásának kínzó kételyeit is úgy, hogy gyarapítva azokat Madách Imre nagy emberi tragédiájának egyik gyökérzetévé válik, s mintegy bejelenti Rodin „Gondolkodó”-ját is. Úgy is értelmezhetjük Vörösmarty filozofikus verseit, mint meg nem írt shakespeare-i erejű drámáinak monológjait, mert az „Előszó", „Az emberek" nagy betétei egy majdan megírandó drámának. E lélek-dübörgésben a létünk alatti és feletti régió egységét szólaltatja meg - ördögi lényünk és istenség-arcunkat, Móricz Zsigmond „Sárarany ” eszméjét indítványozva így összegzi létezésünk: „Ez őrült sár, ez istenarcú lény” Ki ő? Mindannyian azok vagyunk: Az ember. E dübörgéshez olyan könnyedség és finomság is rejtőzik, „A merengőhöz” intézett sorokban, mely már Botticellit és Leonardót is érintette. Beethoven zenében írta szimfóniáit, Vörösmarty versekben, íme opuszai: Pázmán A Gutenberg albumba Szabad sajtó Ábránd A merengőhöz Gondolatok a könyvtárban Az emberek Előszó A vén cigány Ráadásul még egy remekmű, mely különálló, sehova nem sorolható, varázslatos sziget: Szép Ilonka. Az is különös, hogy Petőfi „Fa leszek, ha fának vagy virága" könnyednek látszó harmatos remegése simul az „Ábránd” súlyos zsoltárához, mely a méltóság szerelmi drámáját sűríti, a gondolat döbbenetét az érzelemben. Vörösmarty nyelvének páratlan sűrűsége és zamata hordozza, birtokolja a gondolkodás sziklákat tördelő, kövirózsákat remegtető lebegését. A látvány mindig látomássá duzzad, a teremtő indulat áradásában Vörösmarty a magyar Lear, nemcsak fordítója ő Shakespeare remekművének, hordozója, oly mély benne a fájdalom és a magány nagysága. Külön könyvet lehetne írni költeményének egyetlen soráról: „Hány fényes lélek tépte el magát, S virrasztott a szív égő romja mellett.” Akad még legalább száz ilyen tömörségű sora — száz meg nem írt és versben lüktető dráma, regény?! Mondhatjuk, Vörösmarty az a bölcselő - Kant és Hegel egyenrangú társa és többlete egyúttal, aki verseket írt -, költészetbe rejti gondolatainak súlyos termését. Mindez nem megfontolt körültekintéssel fogalmazódik, hanem a szenvedély lobogásában, költészete izzó máglya, kitörő vulkán, mely veszélyzónában tartózkodik, mégis rendezett. Kiáltva sóhajtja: Mi a boldogság? „Mi dolgunk a világon?" Madách Imre nagy kérdéseit először ő teszi föl, s ő sem tud, csak hasonló választ adni kételyeire: Reménytelen a lét, vagy rátalálhatunk a reményre? A két változat, Vörösmartynál: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni És tápot adni lelki vágyainknak.” Évtizedek telnek közben, s Madách sem képes mást mondani: „Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál!” Új Hevesi Napló 25
