Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél lajos: Bükkaljai ösvényeken XXII.
azt sem tudtam kinyögni, hogy sicc! Csak lestem nagy bambán, ahogy méltóztatott ott előttem elvonulni, és eszembe jutott. Koromfekete macska - és vadászszerencse! S az a bizonyos rossz érzés szétáradt bennem. Közben az az átok beváltott a magas gazba, s mire idegességemben rágyújtottam, s kettőt, hármat szippantottam cigarettámból, már jött is vissza. Persze, hogy eszembe jutott, hogy oldalba lövöm a büdös ördögjét. De hát nem azért voltam én ott, hogy golyóspuskával macskákat lődözzek; disznóra vártam én, akkor már ki tudja, hányadik este. Természetesen a macskán kívül semmit sem láttam. Ám az a bizonyos rossz érzés hazáig elkísért. Amikor másnap ugyanez lejátszódott - azaz, hogy az az átokfajzat kormospofájú karmóca megint meglátogatott -, már szinte az is természetes volt, hogy pillanatok alatt olyan fergeteges felhőszakadás zúdult rám, hogy bőrig ázva menekültem hazafelé. S hogy a lassan, de határozottan körvonalazódó üldözési mániámat elhessegessem, megmagyaráztam önmagámnak, hogy jól van ez így. Sokkal jobb, mintha disznó érkezett volna, amit esetleg egy elhibázott lövéssel megsebeztem volna, akkor azután kereshetek utána, és ha nem találom, gyötör az önvád, hogy valahol miattam szenved a nagybeteg vad. Persze tudtam én, hogy nem bennem van a hiba, mert éreztem, hogy mögöttem valami alaktalan masszaként ott lopakodik a balszerencse. Vagy csak a vadászszerencse jár másutt, egészen messze tőlem? Néhány napot kihagytam. Harmadnap a friss illatú kimosott ruhában, fényesre olajozott puskával indultam az erdőbe. Úgy éreztem, hogy ma vége szakad a balszerencsés időszaknak. Másként sziporkázott a nap fénye, más zamata volt a levegőnek, selymesebben susogtak a levélmilliók. Tiszta lélekkel, mélyeket sóhajtva ballagtam az ösvényen. Szentül hittem, hogy vége a vadászszerencse nélküli meddő erőlködésnek. Nagyot tévedtem. Új Hevesi Napló 15
