Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - KÖZÉLET - Bakacsi Ernő: A szocializmusról
megfelelő médiumok, mint Franciaországban vagy Olaszországban (Luigi Longo). Ezeket a szélhámosokat, akik a pártvezér tisztében tetszelegtek, dollármilliókkal támogatta Moszkva. A rendszerváltás után kiderült, hogy minden közép-európai kommunista párt évenként - így Magyarország például 600 millió dollárt - jelentős összeget adott e célra. Ezeket a pénzeket nem utalták, ezekről senki nem adott elismervényt, ezt táskában adták át. így aztán - gondolom - egy részét el is lehetett sikkasztani. Ezekben a fejlett tőkés országokban élő munkások nem lázadtak, nem csináltak forradalmat, miért tették volna, hiszen életszínvonaluk a szovjetnek, de még a közép-európainak is többszöröse. Hagyták magukat kizsákmányolni, sőt még nemtetszésüket is kifejezték a Szovjetunió egyes lépései miatt. Van egy tétel, amely engem már ifjú ember koromban is nagyon zavart. Úgy szól, hogy a szocializmust építő országok egyszerre érik el a szocializmus legfejlettebb formáját, a kommunizmust. Ez teljesen logikus, ha eddig fejlődött volna az újszülött, nem is lehetne másképpen. Igen ám, de a kiindulásnál óriási volt a különbség Magyarország és például Mongólia, Kína, de még a Szovjetunió vagy Románia esetében is, a javunkra. A képlet egyszerű: a fejletlenebbeknek sokkal gyorsabban kell fejlődni, hogy a többit utolérjék. De nem ez történt. A nagy szegénységben a lengyelek kijelentették, hogy ők már lerakták a szocializmus alapjait (közben a parasztok még egyénileg gazdálkodtak), a románok „nagy vezére”, Ceaucescu pedig azt hangoztatta - miközben éhezett a nép -, hogy ők már a fejlett szocializmust építik. Ha ez így megy tovább - gondoltam -, akkor óriási baj lesz, mert ezek lefékezik a mi fejlődésünket is. A vége pedig az lesz, hogy nem ők fejlődnek gyorsabban, hanem mi süllyedünk hozzájuk. Amikor ezeken meditáltam, nagy-nagy szomorúság fogott el, és megmondom őszintén, nem tudtam a kiutat. Nem beszéltem erről senkinek, még a családomnak sem, de a nyomasztó kilátástalanság csak növekedett bennem a fegyverkezési verseny fokozódásával a két világrendszer között. Nem kell ahhoz közgazdásznak lenni, még csak okos embernek sem - csak gondolkodónak -, hogy rádöbbenjen az ember a kilátástalanságra. Mert az természetes, hogy ha a fejlett országok (a szocialista tábor ellenségei) a nemzeti jövedelmük x százalékát fegyverkezésre költik, akkor a „tábornak” x+y százalékot kell költeni az egyensúly fenntartása érdekében. Ez pedig - csak idő kérdése - a teljes elszegényedéshez vezet, illetve a két tábor közötti életszínvonalbeli különbség szakadékká mélyül. Még a 60-as évek elején is hogy hangoztatták, időpontokat tűztek ki, hogy acéltermelésben, villamos energia, stb. termelésében mikorra érik utol az USA-t, illetve összességében a tőkés országokat! Később erről már nem beszélt senki, a kínai népi kohókkal és a piros kötésű Mao-könyvekkel nem is lehetett dicsekedni. Meg az is kiderült a XX. század végére, hogy nem is az a legfontosabb, hogy ki, mennyi acélt állít elő, kinek hány harckocsija van. Sokkal fontosabbak a különböző támadó és légvédelmi rendszerek, a számítástechnika, stb. Nekünk magyaroknak semmi reményünk nem volt arra, hogy ebből kimaradjunk, hogy a Szovjetunió „védőszárnyai” alól kikerüljünk. Azt a végköveztetést vontam le, hogy a Szovjetunió vezetői nem hagyják az eseményeket a teljes összeomlásig menni, de a vereségét sem ismerik be a rendszernek, ezért - a következményekkel nem törődve - kirobbantanak egy atomháborút, mint számukra végső lehetőséget. Csak abban bíztam, hogy ez minél később következik be, és addig hátha történik valami csoda. A mai helyzetben Oroszország részéről - ha sokkal kisebb mértékben is - ez a veszély még mindig fennáll, pedig a csoda megtörtént. Volt egy ember, aki azt mondta, elég. Az eszme téves, hiúságunkért, világhódító törekvésünkért nem szabad az emberiséget kockára tenni. Nem szabad kipróbálni, hogy ki és hol marad életben, és az élet milyen lesz. Új Hevesi Napló 57
