Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Dobog Béla: A szél hordta szét
- Engedjetek, fiúk, már éppen menni akartam!- Nocsak, siet a madárka! — szakította ki kezéből a kötözködő fővezér a mandolint. — De csak enélkül mehetsz! - üvöltötte, s a mozgólépcső oldalához vágta a hangszert. A mandolin kettétört. Az elszakadt testet csak két épen marad húr tartotta össze. A bőrruhások még nevetve belerúgtak, majd gúnyolódva távoztak. A férfi összetörtén roskadt le mandolinja mellé. Visszafogott zokogással nézte, simogatta, próbálta egymásba illeszteni, de tudta, minden hiába. Elveszítette utolsó vigaszát is. A hűséges társat, az apai örökséget. Most már egészen nincstelenné vált. Kősebessé. Végtelen magányossá. Emberek siettek el mellette. Csodálkozva fordultak vissza. A megtört arc könnyeit nézték, a reszkető kezek mozdulatát, és sehogy sem értették, hogyan lehet egy hangszert ilyen nagy keserűséggel, feloldhatatlan bánattal siratni. Dobog Déla S? szél hordta szét Kertünkben lassan száradnak a fák a kút vize kiapadófélben csak a határ zúg végtelenül magára hagyott ott leng öregjeim hátán szeretett küszködésük zsákok számolják életük hát én vén bolond szedegetem lassan sorsuk kukoricát tömi nincs erőm hát hol van már a kertek alja hónalja alá nyúlt a múlt 36 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
