Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 1-6. szám (2000)
2000 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXI.
Jól tudjuk azt is, hogy az egyik legismertebb, napjainkban az egyik legtöbbet idézett vadászköltőnk, Áprily Lajos is imádott vadászni. Ám az már kevésbé ismert tény, hogy nagy magyar költőnk, a Szózat szerzője, Vörösmarty Mihály is vadászott, mi több: nyugodtan kijelenthetjük, megszállott rabja volt e gyönyörű szenvedélynek. Újfalvy Sándor, aki korának kiváló vadásza volt egy igen érdekes történetet jegyzett le Vörösmarty Mihályról. A tanulságos és vadászati szempontból is izgalmas történet lényege a következő. Ifjabb Wesselényi Miklós báró egy alkalommal több kedves barátját hívta meg egy mulatságra a zsibói Wesselényi-kastélyba. Közöttük volt Vörösmarty is, aki akkor már országos hirű költő volt, és a házigazdának régi jó barátja. Vörösmarty ez időben már túl volt jó néhány apróvad elejtésén, fácánt, foglyot, nyulat bőségesen lőtt, sőt rókát és sárszalonkát is, ám nagyvadat még egyetlenegyet sem. Tudta ezt barátja is, és azzal is tisztában volt, hogy a költő mennyire vágyik élete első nagy vadjának elejtésére. Hogy örömet szerezzen neki, felajánlotta, hogy a birtokán lőhet egy vaddisznót. Ám Wesselényi, aki féltve óvta vadászállományát, kikötötte, hogy ne kant, hanem egy meddő kocát. A boldog költőt a főerdészre bízta, hogy ő kísérje el az egyik erdei, hüs vizű kis patak melletti dagonyához, és ő válassza ki azt a vadat, amit majd a költő meglő. A kastély gyönyörű vadászszobájának gazdag fegyvergyűjteményéből egy remekbeszabott vontcsövű puskát kapott kölcsön, azzal indultak el kora délután, hogy a nagy melegben a dagonyához gyülekező kondákból kiválasszák azt a bizonyos kocát. Elfoglalták leshelyüket és a becsült időben meg is érkeztek a disznók. A nagyszámú, önfeledten sárfürdőző, hüsölő, egymást lökdöső disznó közül a főerdész megmutatta Vörösmartynak a lőhető kocát. A vadászszenvedélytől, lőidegességtől remegő költő gondos célzás után leadta a lövést, a sok disznó szanaszét ugrott, ám a meglőtt összerogyva ott maradt a patak partján. Amikor odamentek, döbbenten látták, hogy az élettelen vad nem koca, hanem egy igen erős, négy év körüli kan. A hirtelen haragú házigazdától tartva a főerdész fejét vakargatva ismételgette, hogy ő bizony nem ezt, hanem egy másikat, egy kocát mutatott. A megrettent, magát nagyon restellő költő meg váltig állította, hogy márpedig ő azt célozta meg, amelyikre az utasítás szólt. Kínos magyarázkodás közepette előadták a történetet. Wesselényi Miklós inkább a főerdészének hitt, s hogy könnyítsen barátja szégyenén, néhány tréfás megjegyzéssel lezárta az ügyet. A költőt azonban rendkívüli módon bántotta az eset, mert úgy tűnt, mintha visszaélt volna a vendégjoggal, és mohó vadászként a koca helyett egy szép agyarú, értékes kant ejtett el. A vacsoránál és az azt követő mulatozásnál félrehúzódva, szinte lelki betegen ücsörgött. Ám szomorúsága nem tartott sokáig. Az erdőből hazatérő kerülők jelentették a báró úrnak, hogy az egyik pagony sűrűjében egy élettelen nagy kocát találtak. A vércsapán visszakeresve eljutottak a patakpartra, oda, ahol Vörösmarty meglőtte a disznót. Kiderült a kínos félreértés, megoldódott a rejtély. A költő valóban arra a disznóra lőtt, amit a főerdész megmutatott neki, ám a lövedék lágy részt ért, átszaladt a koca testén, és a közvetlenül mellette álló kan agyába fúródott. 20 X. évfolyam 2. szám - 2000 február
