Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 8. szám - Az idő sodrában

előtt, a hitelességnek még a látszatát is mellőzve, ellenben gúnyt űzve mindennemű vallásos hitből, afféle negatív liturgiát, azaz sátáni paródiát rendezve abból, ami a vallásos ember számára fontos.

Igen, könnyű ezt azoknak „elvégezni”, akik semmiben sem hisznek. A hitetlen ember világa azért nem változik nagy valószerűség szerint, mert ő Isten helyébe önmagát helyezi. Ő a legfontosabb, az ő egyszeri élete, a saját érdekei, érdekszférája, lobby-ja, üzlete, magántulajdona. Az bezzeg szent és sérthetetlen neki! Próbálja meg valaki ebben kikezdeni...! Akkor kiderül, hogy valóban nem hisz-e semmiben. Vagyis hogy valójában csak önmagában hisz.

Micsoda nyomorúságos élet az öncélú élet! Először csak a legfelsőbb erővel, a Mindenhatóval tagadja meg a kommunikáció lehetőségét. Végül pedig oda jut, hogy az örökös harácsolásban elveszti mindenki mással az őszinte, felszabadult, békés beszélgetés lehetőségét is. Egyedül örül az összelopott vagyonának, mindenki elfordul tőle, és végül nem marad más, mint az alkoholmámor vagy a pénz narkózisa.

Nos, a jelenkor már nem kér az alkoholmámor és a vagyon megszállottjainak parancsszavaiból. Független és demokratikus államot csak azok tudnak teremteni, akik ezekkel az alapfogalmakkal tisztában vannak. A jövő évezred politizálása már nem lehet azonos a mutyizással, sefteléssel, szervilizmussal, sem pedig a despotizmussal, bármilyen köntösbe öltözzön is.

A kereszténységből nyilvánosan gúnyt űző körök és az őket támogatók pedig, akár egyházinak mondott szertartás, akár modernnek csúfolt kiállítás keretében teszik ezt, nem mondhatnak nagy jövőt maguknak. Lehet nyilvánosan arcul köpni egy embert, sőt egy egész nemzetet is, de ez nem jelenti azt, hogy a leköpöttek volnának primitívek, sőt. Mint ahogyan a másokat lepocskondiázó, semmibe vevő, kigúnyoló ember sem feltétlenül tehetséges. A nemtelen aktustól semmiképpen nem lesz azzá.

Nem vállalhatjuk a közösséget azokkal, akik a nemzeti hovatartozás fontosságát nem ismerik el, és a hajdani pártdogmákat újra és újra szajkózva megpróbálnak megfosztani bennünket identitástudatunktól. Lelke mélyén ugyanis minden magyar tudja, hogy ide tartozik, s hogy erről csak lélekben nem egészséges, azaz beteges hajlamú emberek igyekeznek lenevelni. Az a nemzet, mely százalékos arányban tekintve a legtöbb Nobel-díjast adta a világnak, nem élhet örökös bűntudatban a mások kisebbségi érzései miatt. Lehet arra hivatkozni, hogy ezek az emberek csak „elszármaztak” innen, valójában más országok polgáraiként lettek sikeresek. Ez, sajnos, igaz. De a genetikai adottságaikat, a génjeiket mégis ettől a kis országtól kapták. Az útilaput viszont az olyan honfitársaiktól, akik idehaza nem tudták megbecsülni őket, és ahelyett, hogy megfelelő körülményeket biztosítottak volna nekik munkásságukhoz, folyton csak piszkálták őket, gáncsoskodtak velük és egyedül meggátolni próbálták őket abban, hogy olyan nagyokká legyenek, mint amilyenekké végül is lettek.

Ez a mindenkori magyar jelenkor szégyene. Igaz, mindig az idegen uralmi rendszerek sugalmazták az ehhez partnerként jelentkező „fúrógépeknek”, hogy így viselkedjenek, de az egyéni becstelenség mégis csak az egyént sújtja. Az utókor ítélete pedig irgalmatlan a horgerantalokkal.

A jelenlegi katasztrófahelyzet pedig egy zárójeles gondolatot sugall: miután Magyarország katonásan, derekasan helytállt a nyugati érdekek mellett, vajon az érzelem kölcsönös-e, és észrevesznek-e bennünket bajainkban, a bennünket sújtó katasztrófák közepette, vagy ismét csak nekünk kell a „fénylő tajték”-ok után futni...?!

4

IX. évfolyam 8. szám - 1999 augusztus