Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Ki szereti a magyar nőket?
Különös ellentmondást érzek abban, hogy gyermekkorom nagy suszter-diktátora idejében nem volt nagyszabású cipőkultusz, azaz nem gyártottak tömegesen jófajta lábbeliket az azt igénylő nagyközönség számára. Sőt. Papírtalpú, könnyen beázó, silány minőségű cipőkben voltunk kénytelenek lefutkosni gyermekkorunk legjobb éveit, csak mert senki nem figyelt arra, hogy másként is lehetne. De a mai gyerekek sem járnak jobban. Azok a nemzedékek, melyek már úgyszólván sportcipőben születtek, nem is tudnak róla, milyen csámpásan járnak. A gumitalpak kellemetlen lábszagot okoznak, és ez nem magánügy, lévén, hogy többnyire társaságban tartózkodunk. A koturnusz-viselet hajdanán a klasszikus színpadi viseletek közé tartozott. A színésznek nem kellett rohangálnia a színpadon, és ezt a cipőfajtát is csupán azért viselte, hogy magasabbnak lássák, így távolabbról is látható legyen a közönség számára (ne feledjük, hogy az antik színházak többezres tömeget voltak képesek befogadni). A bakancsot katonák és nehéz fizikai munkát végző férfiak, valamint hegymászók számára találták ki. Rendeltetése az, hogy nehéz terepen, rossz körülmények között se menjen tönkre. A sportcipő sportoláshoz illő viselet, külföldön mindenütt tornacipőként kezelik, és senkinek nem jut eszébe, hogy bankba, hivatalba, iskolába, munkahelyre járjon benne. Vagyis ennek láttán jogos a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra? Summa summarum jó volna, ha jelentkezne végre az a magyar cipész, aki valóban tud kényelmes cipőt is gyártani, és a lába kényelmére (tehát jó közérzetére is) adó vevő számára megfelelő viseletét volna képes készíteni. Igazán nem kényeskedésből mondom, csupán mert ha sétálok vagy sietek, busz után futok, lépcsőt mászni kényszerülök, vagy egyszerűen csak állnom kell, én azt szeretem, ha az éppen aktuális feladatomra figyelhetek, és nem vagyok kénytelen átélni a kis hableány fájdalmait minden egyes lépésemnél. Addig pedig fenntartom magamnak azt a jogot, hogy előnyben részesítsem az olasz és spanyol vagy lengyel cipészek termékeit, már ha kaphatók (és érdekes módon az általuk készített holmiban kényelmesen járni is lehet), s hogy azt a következtetést vonjam le: aki ettől a mindennapi, apró kényelemtől meg akar fosztani bennünket, az valószínűleg nem szereti a magyar nőket. Egyébiránt nem akarna bennünket a nap minden órájában (az alvási időt kivéve) kínozni. Vagy mindezt csak azért teszi, mert nem tud tettének következményeiről, mert rajtam kívül még egyetlen magyar nő sem mert reklamálni a mindenkori divat újabb és újabb spanyolcsizmái ellen...? 62 IX. évfolyam 7. szám - 1999 július
