Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Popa Péter költészetéről
Cs. Varga István ^opa 9*éter költészetéről Popa Péteri, az egri Érseki Hittudományi Főiskola egykori növendékét, 1997. június 22-én a nagyváradi Bazilikában Tempfli József megyéspüspök szentelte pappá. Felszentelése után az ifjú pap keresztelte meg az akkor született kishúgát: Mária-Petrát, és szülővárosában, Nagyváradon újmisés kézzel dedikálta Túl/Élni című első, imakönyv formátumra emlékeztető verseskötetét. Popa Péter életútja attól is különös, hogy tizenegy éven át volt élsportoló, a román úszóválogatott tagja, műugróként román országos bajnokságot is nyert. Neki sikerült a „mens sana in corpore sano” eszményét egyeztetni a papi hivatással. Elsőmisés jelmondata: „Domine, ad quem ibimus?” — „Uram, kihez mennénk? ” (Jn 6,68). A papszentelésre invitáló meghívón egy bensőséges, idealitással és líraisággal telített Jeszenyin-vers olvasható Rab Zsuzsa fordításában: „Elindulok, szelíd zarándok, / mezítlábas szegénylegény (...) Falu-sövény mellett haladva / csöndes imákat mormolok: / százszor boldog, ki elfogadta / a tarisznyát, vándorbotot, // boldog... kit dűlő, mezsgyekő marasztal / s ki csak kévéknek hajt fejet. " A vers bensőségesen szép, szakrális üzenete a szíven át az értelemig ér. Kötetnyitó vallomása, Pilinszky idézőn, soronként kisebbedő betűkkel szedve tudatja: „Nem vagyok költő. Igazában verseim sem versek, inkább foszlányok a közöttünk élő Isten, itt-ott fellibbenő aranyszínű palástjából és a kereső ember, néha reménytelenséggel díszített, bűnbánó köntöséből. ” Célkitűzése: „E ’versek’ által — remélem —, az olvasó közelebb kerül örvényes / önmaga megértéséhez, az ordító magány / tragédiájában élő embertársaihoz és Istenhez, aki / kezdetek óta szeret minket. ” Verskötetét olvasva többször felcsendül bennünk „A keresztfához megyek...” dallama, mert gyakoriak a Krisztus- és passió-motívumok, asszociációk. Az ifjú papköltő „keresztutat” járó zarándok. Költői szándékát alapjában rokonítható Mécs Lászlóéval: „keresztfába oltom a szívem”. Legfőbb ihletője: a kereszt, a krisztusi szenvedés. A kereszten függő Krisztustól nyer erőt a szenvedéshez, az állhatatossághoz. A papi élethivatás gyémánttengelyének érzi a Krisztus-követést. Döntőnek tartja azt a lelki tanácsot, amelyet Sík Sándor kapott az ünnepélyes fogadalomtétel előtt: „csak egy a lényeges. A Jézus kedvéért jön, vagy nem? Ha Jézus kedvéért jön, akkor a többi mind nem számít semmit. Ha nem az Ő kedvéért, akkor lehet legszentebb szándékkal, tudományért vagy családjáért, vagy ezért vagy azért, boldogtalan ember lesz... ” Popa Péter a verskötet bevezető négy versét Útvesztő címen foglalta csokorba, amelyet az Önvallomás című versciklus követ és a kereszt alakú képvers, a Fohász zár le. A harmadik ciklust Dedikációk címen alakította ki, ennek nyitánya egy Szergej Jeszenyinnek ajánlott, megkapóan póztalan, mélységes őszinteségű és szépségű vers: Címek (?) A kötet olvasásakor úgy érezzük, mintha templomba lépnénk be. A nyitány, az Útvesztő négy verse szakrális térbe és időbe visz bennünket. Majd az Önvallomás verscsokrán és az alapjában szintén szakrális tematikájú Dedikációkon át jutunk el a kötetzáró Szent idő ciklushoz. Ebben a hinni tudó, mélységesen komoly alaptónusú költészetben felragyog a „sursum corda” reményhite is: az Ünnep, Karácsony, Emmánuel, Communio verseken át a kötetcímadó, Krisztus-arcú TÚLÉLNI című képversig. Popa Péter mélységesen szereti, főképpen Kuklay Antaltól tanulta Pilinszky költészetét, de József Attila, Radnóti, Sík Sándor, Mécs László, Harsányi Lajos, Rónay Új Hevesi Napló 45
