Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Lőkös István: Terpszikhoré kegyeltje
Kricskovics Antallal kedves közös barátunk - ily költői szavakkal nyújt át az istenáldotta művész tisztelőinek: „A most hetvenéves Kricskovics Antal Isten kiválasztott gyermeke. Sorsa az - mondom jelen időben, mert e könyv nem egy már lezárt életpálya előtti tisztelgés akar lenni, hanem csupán egy pillanatfelvétel -, hogy a legősibb művészet, a mozgás, a tánc nyelvén tegye láthatóvá számunkra a lét láthatatlan spirálján zajló tétova botorkálásunkat az őskáoszból a kollektív rendezett mozgáson át egy individualista, gyilkos szférába - és vissza. Mert Kricskovics Antal e hetven év alatt létformáinknak e köveit következetes hűséggel járta be oda és vissza, s járja be most is. Gondosan megkomponált müvei a múlt, de korunk emberének héroszi küzdelmeit villantják elénk. A kricskovicsi látásmód alapvetően archetipikus: egyszerre a múltba és a jövőbe pillantás, azaz vizionárius. Kricskovics művészete nem egyéb, mint a világ archetipikus víziója. Innen hát, hogy művei egyszerre kristályosán áttetszőek, szinte verbalizálhatók, ugyanakkor életszerűen bonyolultak, vagyis enigmatikusak [...] Vedd hát kezedbe e könyvet, nyájas Olvasó: a művészt körülölelő csend betűi és képei ezek - morzsák csupán!” Megfogadom az ajánló tanácsát: kézbe veszem újra a kötetet - nem tudván betelni a mozgás szépségének és csodájának az állóképekből is előtörő varázslatával. Színes és fekete-fehér fotók sorakoznak, egy életpálya színeinek, dimenzióinak beszédes dokumentumai. A képeken olykor művészbarátok arcéle villan fel: a Sára Sándoré, Gál Istváné, Vujicsics Tihaméré, Metzger Mártáé, Kun Zsuzsáé, Sipeki Leventéé, majd - 1938-ból - két, számomra a meglepetés erejével ható felvétel következik ezzel az aláírással: „Lézer és tánc - 1983 - Jób, Papavasziliu Filipász és a Budapesti Táncegyüttes tánckara - Lézer: Csáji Attila - Fotó: Komis Péter.” Meglepetésem kiváltó oka ezúttal nemcsak a látvány, hanem egy név a felsoroltak közül, a Csáji Attiláé. Ő hajdanán tanítványom volt az egri főiskolán, nehéz időben méghozzá, amikor egy református papgyerek csakis fekete bárány lehetett a balosságáról elhíresült intézményben. Akkor meg méginkább, amikor életét Kricsfalussy Erzsikével, a görögkatolikus paplánnyal kötötte össze. Nem is a városban, a szomszédos Felnémeten találtak kedvező albérleti szobát, ebben a befogadó hajlamú, mindenkit megbecsülő „nagyközségben”, amely nekem felnevelő-, Csáji Attila festőművész-tanárának, Nagy Ernőnek meg szülőfaluja volt. S lám: ez a falu fogadta be annak idején az én Engert Jakab barátomat is Garáról, s nem is akárhogyan: felnémeti lányt vett feleségül. Akár a predestináció példáiként is lehetne tanítani a sorsok és dolgok ilyetén való alakulását: mert az életutaknak ez a magasabb rendelés szerinti érintkezése a puszta véletlen játéka aligha lehet. Vissza is lapozok az albumba a Kricskovics Antalt szülei s garai „Pajtásai” körében bemutató képekhez, s megpróbálom magam elé képzelni a gyermekkori Gara miliőjét, ahonnét ez a nagy ívű pálya elindult táncművészetével megbabonázni és meghódítani a világot... Isten éltesse a hetvenéves, örökifjú Kricskovics Antalt sokáig! Új Hevesi Napló 35
