Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: A magyarságtudat kialakítása a határon túli magyar irodalom segítségével
EtBT ES TIID0MAMÍT Erdélyi Erzsébet ~ díobel doán /&adzr&Z€Z^O' ez da/ezsosz /ezdrnezgyez/* íwfeiáw áepzálépéewd Sokszor próbáltuk már a magyarságtudat fogalmát meghatározni, megfogalmazni, idéztük eleinket és kortársainkat, rákérdeztünk tapasztalatainkra: történelmi, filozófiai, netán etikai kategória- e a közösséghez, a nemzethez tartozás tudata. Számunkra, pedagógusok számára elsősorban a nevelés fontos kategóriáinak egyike, mely aktualitását sohasem veszti el. A Nemzeti alaptanterv is a nevelés elsődleges céljai között említi, amikor „Fontos szerepet szán a nemzeti hagyományoknak, valamint a nemzeti azonosságtudat fejlesztésének.” Századunk magyar történelme pedig pozitív és negatív példáival számos-számtalan lehetőséget kínál, ajánl a nevelés számára a magyarságtudat erősítésére. Ezek közé tartozik a Trianon és a II. világháború után kialakult sajátos alakulat vagy képződmény, a határon túli magyar irodalom. Azért sajátos, mert kénytelen volt bizonyos kényszerpályákon létezni, és éppen ez a kényszerítés hozta létre századunk irodalmának ezt a nélkülözhetetlen fejezetét. Azt, hogy nélkülözhetetlen, ma már mindnyájan tudjuk, és értékrendünk legfontosabb elemei közé emelhettük erkölcsi értékei és esztétikai minősége okán. Ma már ugyan megváltozott a határon túliság fogalma, ahogyan a történelmi helyzet is változott, de ez a fejezet számos lehetőséget rejt a nevelés számára éppen etikai és esztétikai kontextusai révén. A határon túli magyar irodalom sokszínűségéből, gazdagságából most csak néhányat emelünk ki, amely pedagógiai munkánkat talán a legjobban szolgálhatja: a kisebbségi sorsvállalás műalkotásokban megfogalmazott hitvallását és az emigráció nosztalgiáját. Egyazon fa két ágáról van szó - különbségekkel és hasonlóságokkal együtt. Mind a kisebbségi, mind az emigrációs irodalom Magyarország határain kívül alakult ki és élt meg nyolcvan, illetve ötven évet. Az előbbi azonban kényszerhelyzetben létezett, az utóbbit pedig az önként vállalt sors hozta létre. Az előbb említett tartalmak sok másik mellett meghatározói voltak a magyar irodalomnak Kolozsvártól Puerto Ricóig, Ungvártól Oslóig, Kassától Párizsig, Szabadkától Chicagóig és így tovább szinte az egész glóbuszon, ahol a „legkisebb világnyelvet”, ahogyan Czigány Lóránt aposztrofálta nyelvünket, a magyart beszélik és értik. És ha mára már meg is szűnt az emigrációs irodalom (ne is legyen olyan történelmi kényszer, amely újra létrehozza), a kisebbségi pedig mára már integrálódott az ún. egyetemes magyar irodalomba, a megteremtett érték azonban itt van, kínálja magát, nekünk csak értően és gazdaságosan kell válogatni a gazdag anyagból, a páratlan sokszínűségből, és felmutatni azt, hogy a nemzet a szétszóródás ellenére is anyanyelvében éli tovább közösségi életét. A nemzetiségi irodalom talán legfontosabb és emblémaként is idézhető gondolata az, hogy a kisebbségi sors nemcsak lefegyverző, hanem felemelő is lehet. Koncsol László, Pozsonyban élő költő és irodalomtörténész, amikor azt kérdezték tőle, hogy miért nem megy el végleg derűsebb tájakra, így válaszolt egy interjúban: „Vannak mélytengeri halak és vannak sekély víziek. Próbálj egy mélytengeri halat abból az iszonyatos nyomásból felhozni a sekély vízbe, felrobban, nem bírja. Én sem bírnám ki már a kisebb nyomást, belepusztulnék. Nekem ez a nyomás kell, mert ezt szoktam meg, ezért itt maradok, és itt próbálok meg tovább élni. Itt próbálom végigcsinálni azt, amit elkezdtem.” (De azért: 195) A kisebbség közösségében vállalt szerepéről a beregszászi költő, Finta Éva ezeket mondta: „... a kisebbségi lét hozta, hogy megtanultam: minden írásomnak, nyilatkozatomnak engemet felejthető, de általam egy közösséget kirajzoló jelentőséget adni, és ez az én dolgom, meg kényszerem, hogy ennek meg tudjak felelni. Az én magyarságom ellenzékben kiművelt magyarság, amelynek ezáltal lett egy kis nemes patinája.” (Határokon járok: 150) Az ugyancsak kárpátaljai Horváth Sándor is ezt erősíti meg: „A magyarság megmaradásának szolgálata kisebbségben nem csupán feladat, de minden felelősséggel gondolkodó irodalmár kötelessége is.” (Várnak 94) Az elkötelezettség fogalmazódik meg ezekben a vallomásokban és egy jellegzetesen közép-európai sors vállalása, amelyet - többek között - Markó Béla is megír a Költők koszorúja című 28 IX. évfolyam 12. szám — 1999 december
