Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - Fiatal tehetségek bemutatkozása - Bikkes István: Az életet egyszer megérteni
Fiatal tehetségek bemutatkozása Sikkes 3sbán Kz életet egyszer megérteni Minden 1994 decemberében kezdődött. Emlékszem, az iskolában az utolsó órán ültem. Tele voltam izgalommal s kíváncsisággal. Hisz’ ott volt a karácsony, és persze kezdődött a szünet. Alig vártam már, hogy a rozoga csengő utoljára megszólaljon, s mehessek haza. S mikor kicsöngettek, én olyan boldogan rohantam a terem ajtaja felé. Lenyomtam az ajtó kilincsét, és már kinn is voltam a folyosón. Elindultam lassan lefelé a lépcsőkön. Gondoltam, meghallgatom még utoljára az iskola rejtelmes csendjét. Majd hirtelen kinyílt a többi terem ajtaja is, a sok gyerek kitódult. Rohantak, engem szinte észre se vettek. Dongott lábuk alatt a sok lépcső. Én pedig araszolgattam utánuk lassan, szinte méltóságteljes nyugalommal. Közben azon tűnődtem, hová lett belőlem az a kedv, ami a többieket hajtotta haza. Már nem akartam olyan gyorsan hazaérni, a karácsonyi izgalom is kiveszett belőlem. Mintha azt a tanteremben hagytam volna. Lassan ballagtam lefelé, a lépcsők meg-megdobbantak, ahogy rájuk léptem. Leértem a kapuhoz, s kiléptem. Odakint hideg, s a hó jellegzetes illata csapott meg. Életemben először éreztem, hogy egyedül vagyok. A hó lépteim nyomán recsegett-ropogott. Elindultam hát hazafelé. Mentem és csak mentem, nem figyeltem senkire és semmire. Lassan már megpillantottam azt a bérházat, amelyben laktunk. Nem volt valami szép épület még igy télen sem, mikor a hó minden hibáját eltakarta. Szürke, nagy, hosszú ház volt. Olyan volt ez a ház, mint életem következő része. Kopár és sivár, de azért van benne élet. Elértem a házunk ajtaját, elővettem kulcsomat, s kinyitottam az ajtót. Nehezen nyílt, öreg ajtó volt már. Egy rövid kulcstusa után megadta magát, s nyikorogva kinyílt. Beléptem, a cipőmről levertem a havat. Tudtam, ha felmegyek a lépcsőkön, valami rossz dolog fog velem történni. Mintha az élet, mint a mesékben, megpróbálta volna megszabni, hogy hová lépjek be. A szabályt azonban megszegtem, és elindultam felfelé a lépcsőn. Tele voltam félelemmel s kétellyel, szívem a torkomban dobogott. Felértem hát az ajtónkig, s szinte amire számítottam: veszekedés szűrődött ki, megbontva a lépcsőház nyugodt csendjét. Nagy levegőt vettem, s benyitottam a lakásba. Szünetnyi csend támadt, szinte őrjítő csend volt ez, ami ekkor körbefogott. Rájöttem ekkor, miért nem tudok örülni a karácsonynak. Elveszett a szeretet ünnepe, amikor az ajtón beléptem. Hát ismét állt a bál a szüleim között. És mintha semmit se látnék, vagy hallanék, elvonultam a szobámba. Elvonultam, mint egy sereg, ki a harcban elvesztette kapitányát. Leültem a szobámba, az egyik fotelembe. Ültem ott, még a villanyt sem kapcsoltam fel. Néztem az előttem lévő kitöltetlen űrt, s közben álmodoztam egy régi, elfeledett karácsonyról. Lassan álom lepte be szememet. Éreztem, hogy elönt a melegség. De hirtelen csapódott az ajtó, s anyukám lépett be. Mint riadt madár a fészkében, úgy ugrottam ki álmomból. Felém nézett édesanyám, s csak ennyit mondott: Öltözz, fiam, megyünk! Ebből én mindent értettem. Összeszedtem pár ruhámat, miként anyukám is tette azt, s indultunk az ismeretlen világ felé. A világ azonban, ami ránk várt, nem is volt olyan ismeretlen a számomra. Csak könnyebb volt akkor inkább egy kalandra gondolni, mint a puszta valóságra. Hisz a puszta valóság néha úgy megfélemlíti az embert, hogy lábai gyökeret vernek, s nem tud mozdulni többet. Az utat, ami ránk várt, már jól ismertük. Utunk az Egertől 5 km-re lévő Andomaktályára vezetett. Új Hevesi Napló 25
