Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Losonci Miklós: Végvári Lajos köszöntése
ipari termelőszövetkezetét, amelyet ő félelemből meg is tett. A szövetkezet azonban az 1956-os őszi népfelkelés napjaiban felbomlott, s ezt követően ismét magánfényképészként működött. 1957-től már oly sok megrendelője volt, hogy dr. Kapor Elemér munkanélküli újságírót felfogadta adminisztrátorának. A töméntelen munka miatt a háztartás vezetésére sem volt ideje, ezért házvezetőnőt tartott. Az idő jó kihasználása érdekében az év tavaszától őszéig csak felvételeket készített, ősztől tavaszig pedig csak előhívott, retusált, fényképeket készített. Időnként tanulókat is szerződtetett, közülük még ma is többen dolgoznak Magyar- országon, sőt külföldön is. Például egyik tanítványa Rómában dolgozik. 1971-ben hunyt el. Földi maradványait a helyi Fájdalmas Szűzről elnevezett (Hatvani) temetőben hántolták el. A jövő feladata lesz a fent közölt adatok kiegészítése, s az egri fotográfia 1945 utáni történetének tüzetes feltárása. Losonci Miklós Végvári Lajos Köszöntése A magyar művészettörténelem nagy öregjének nevezném Végvári Lajos profesz- szort, ha nem lenne töretlenül fiatal. Nem szellemesség mondatja velem e megtisztelő ítéletet, hanem a valóság. Igaz, hogy éveit számlálva 80 esztendős Munkácsy Mihály monog- ráfusa, de tempóját tekintve semmiképpen. Számtalan alkotása közül az egyik, hogy ma is rengeteget dolgozik, gondolatokat és derűt sugározva maga körül. Dióhéjban is hosszas életműve. Múltja? Zsirán született 1919. augusztus 28-án, élt Szombathelyen, Sopronban, Vitnyéden, Sümegen. Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen kapta meg művészettörténész diplomáját 1943-ban. Rögvest ezután orosz hadifogság következett. Sokan mesélnek arról legendákat, hogy a vigasztalan táborban százaknak tartott esténként Végvári Lajos előadásokat Goethéről, Petőfiről, a müvészettörté- nelem óriásairól. Lelket öntött a senyvedőkbe, sokan, ő maga is e szellemsugárzó küzdelemnek köszönheti életét. Árnyékból újra fénybe lépett. A Fővárosi Képtár igazgatója, később a Képzőművészeti Főiskola tanára lett, könyvek tanulmányok egész sorát írta meg Szinyei Merse Pálról, Monet-ról, a szolnoki művésztelepről, Sümeg műemlékeiről, a reformkor művészetéről, Holló Lászlóról, Szalay Lajosról. Ő abban az értelemben reneszánsz ember, hogy egyrészt a művészet minden korát tanulmányozta, nemcsak a képzőművészetet, hanem az irodalmat, zenét is, másrészt írt a gyermekeknek is, nem hagyta őket sem árván írásaival, biztos tájékoztatást nyújtott számukra örömkeltéssel egyetemben, sugározva a szépség boldogsághoz vezető jóhírét, még arra is futotta erejéből, hogy kortársairól lebilincselően szellemes Szatir-ikon-t írjon. Még ez sem minden. A Zebegényi Művésztelep igazgatója lesz, indítványozza a Miskolci Képtár létrejöttét. Fáradhatatlan, ő az életképes gondolatokat mindig tettre tudta váltani, a cselekvés lett a végeredmény, a gyönyörködés és szemlélődés a hozzávezető út. Fölemelkedett, fölemelt másokat. Sorstársait, nemzedékét, kicsit az egész országot. Előadásaival, tárlatnyitásaival, könyveivel, professzori tevékenységével, tehetségének univerzális energiáival. Új Hevesi Napló 75
