Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Hajótöröttek
loaf ótör ötté ß Mindnyájan hajótöröttek vagyunk, akik a kommunizmus „tündöklését és bukását” megértük. A rendszerváltást ugyan a politológusok és történészek hajlamosak egyes politikusok és közéleti személyiségek nevéhez kötni, az igazság ezzel szemben az, hogy a történelmi két év (1988-89) eseményei bennünk, általunk és a mi segítségünkkel változtatták meg azt a közeget, melyet életünk színterének nevezünk. Patetikusan hazának, nemzetnek hívják, hétköznapi szóhasználattal élve országnak, cinikusan pedig impériumnak, birodalomnak, provinciának, mindenkori csatlós államnak, szatellitnek. Érdekes módon ez utóbbira van a legtöbb szinonimánk... Minden hirtelen történt. Megszűnt a félelem, többé senki nem érezte béklyónak azt, amit azelőtt, és minden különösebb bevezetés nélkül „lett” szólásszabadság. A közterek és az élet minden színtere egyszer csak agórává változtak, a közhangulatot általános eufória jellemezte, és mindenki hinni kezdett abban, hogy köze van a dolgok alakításához, és a szavazata számít, miközben a politikusok „csinálják” a politikát. 1989-ben mindez sodró lendületet kapott és egyértelműen kifejezést kapott az az általános akarat, hogy Magyarország népe változást kíván. Ezek az események egyértelműen vezettek a rendszerváltáshoz. Igaz, ugyan, hogy az ún. „reformkommunisták” vagy „reformpolitikusok” hallatták szavukat, de igen sok döntés azért született meg, mert egy olyan tehetetlenségi erő vitte, sodorta őket a változások felé, mely ellen semmit nem tehettek. Ergo nem irányítói, hanem irányítottjai voltak annak a folyamatnak, mely a kommunizmus, vagy szépítő kifejezéssel élve szocializmus bukásához vezettek. E sorok szerzője tudja, milyen sokkoló hatást fognak kiváltani ezen gondolatok az akkori „főhősök”-ből, ám azzal is tisztában van, hogy történelmi igazságokat megfogalmazni vagy elhallgatni, megmásítani komoly felelősség, az író felelőssége pedig nem függ semmiféle politikai rendszertől, önkényuralomtól, sem az intézményesített hipokrí- zistől. Évezredek óta úgy tanuljuk, hogy a történelmet nagy személyiségek irányították és határozták meg politikájuk, uralkodói fdozófiájuk által. Bizonyos értelemben így is van, de közben nemlétezőnek és történelmi szempontból nem-tényezőnek veszik azokat a tömegeket, melyek vállukon, hátukon hordozták a zsarnokokat, tapsoltak nekik, éljenezték őket, lelkesedésükkel vagy szolgalelkűségükkel olyan körülményeket teremtettek, melyek révén uralomra segítettek és hatalmon tartottak nagy uralkodókat és politikai szélhámosokat, bölcseket és kvázi-analfabétákat, kisstílű kalandorokat. Vagyis a történelmi felelősség kérdéseit boncolgatjuk. Ez, mint tudjuk, kényes témakör. Mára már nemcsak az eszmei tartalma, hanem maga a nyelvtani fogalom is kiment a divatból. A XX. század ugyanis olyan niemandokat lökött a mélyből a felszínre, majd a felszínből a mélybe, akik ennek még a gondolatát is kiirtották azokból, akik fölött uralmukat gyakorolták. A szerencsétlen diktátorok, akik örökkévalónak hitték uralkodásuk tényét és idejét, olyan szellemi-lelki csökkentlátóságban szenvedtek, mely kizárta, kizárja annak a lehetőségét, hogy bármely kérdésben tisztán láthassanak. Vagyis az emberiség legnagyobb tragédiáit a történelmi vakság okozta. Uralkodók és leigázottak oldaláról egyaránt. Megtörtént a rendszerváltás. Mindezt könnyű ma már kimondani, de akik tudatosan éltünk abban a korszakban, és nem struccpolitikát folytatva, tudjuk, hogy minden nap hozott valamilyen változást, s hogy ezek a változások egy-egy politikai alku eredményei 66 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
