Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: „A kenyér az élet, a rózsa az élet értelme
kailag silány, értéktelen kiadvány jelenik meg csicsás kivitelben. A giccsre valahogy mindig van pénz. Nem fogadom el, hogy ma nincs igény versre, mesére, egyáltalán nemes, értékes könyvre. Bejártam az országot Hangácstól Sopronig, Nyíregyházától Debrecenen át Ózdig, író-olvasó találkozón, rendhagyó irodalomórákon találkoztam kis olvasóimmal, és örömmel tapasztalhattam, milyen fogékonyak a szépre és a jóra. Csak föl kell mutatni nekik, fölébreszteni bennük az eredendő igényt. A művészet a lélek tisztálkodása. Kenyeres Zoltán megfogalmazása szerint a lélek fényűzése. A mese eredendően nem gyerekeknek szóló műfaj, a mesét felnőttek mondták egymásnak és a gyerekeknek. Én magam például máig nagyon szeretek mesét olvasni, a tévében szívesen néztem a magyar népmese-feldolgozásokat, és a Kukori és Kotkodát például. Hol vannak ma ilyen rajzfilmek? Minden kommercializálódik, silányul. Gyerekkoromban nagyon sok mesét hallottam a felnőttektől, persze akkor még nem volt szülőfalumban, Szögligeten televízió, s könyv is nagyon kevés. Emlékszem a néhány tucat könyvet számláló könyvtárban Illyés Hetvenhét magyar népmese c. könyvét salátává olvastuk. Becsben volt a könyv, a mese. Ha a sztereotípiákat nézzük, gyermekeim — huszonévesek — valóban kinőttek a mesékből, unokáim - egy és kétévesek - még nem nőttek bele. Hogy kinek írom a mesét? Erre nemigen tudok válaszolni. Annak, aki elolvassa. Hogy kik azok, nem tudhatom. Az író sohasem tudhatja, legföljebb sejti. Az iró, bárhogy nézzük is, elsősorban magának ír, ő az egyetlen biztos, megfogható olvasó, akit ismer és akire egyáltalán hallgathat. Hogy milyen indíttatásból írok, arra könnyebb a válasz. Szeretem a meséket. Úgy látszik, gyereklelkű, álmodozó felnőtt vagyok, aki szívesen időzik el a mesevilágban. Mintha túl keménynek bizonyult volna számomra a valódi világ, egy türhetőbb, szebb világot teremtek helyette. Lehet, hogy csupán menekülésről van szó? Nem tudom, de azt igen, hogy jó mesét olvasni jó. Sajnos manapság már egyre kevesebbet olvasnak az emberek, mondván, hogy nincs rá idő. Nincs idő a lélek ápolására? Akkor mire van, kérdezhetné az ember. A fogyasztói társadalomban nem számít a lélek, csak a pénz, csak a praktikus dolgok számítanak. Fogyassz, fogyassz, harsogják a reklámok, azt sugallván, hogy csak annyit érsz, amennyit elfogyasztasz, megveszel magadnak. Az olvasó emberek is inkább szakirodalmat olvasnak, a gyermekek jobbára ismeretterjesztő műveket. A szépirodalom egyre inkább háttérbe szorul a más jellegű müvekkel, pláne a televízióval, videóval, Internettel szemben. Kultúránk a vizualitás felé tendál. Másrészt newyorkizálódik nemcsak hazánké és Európáé, hanem az egész világé. Az amerikai kultúrszenny beborítja lassan az összes kultúrát, elsősorban a filmek révén. Ez legalább olyan globális veszély, mint a levegőszennyezés. A kenyér az élet, a rózsa az élet értelme, mondja a japán. A 20. századi ember mintha a rózsát akarná elpusztítani.- Majd máshol című, utolsónak megjelent verseskönyved egy letisztult, míves, s fájdalmasan őszinte versvilágot mutat. 51 éves vagy. Jó néhány alkotó ilyen idős korára minimum visszafejlődik, míg nálad azt tapasztalhatjuk, hogy lírikusi teljesítményed egyre jelentősebb az évek előrehaladtával. Alkati dolog ez, vagy van benne tudatos önfejlesztés, „ öngerjesztés ” is? Legutóbbi kötetemet tartom én magam is a legérettebb munkámnak, ez mások véleménye is, és én ennek nagyon örülök, mert ez azt látszik igazolni, hogy fejlődőképes vagyok. Hogy ez a fejlődés az életkorral járó bölcsességnek köszönhető-e, nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy bölcsebb lettem. Talán higgadtabb, megfontoltabb, de még ez sem igaz teljes egészében. Azok közé tartozom, akik mindig odafigyelnek a kritikára, adnak a bíráló véleményére, igyekeznek abból profitálni. Sose voltam eltelve magamtól, kritikusan szemléltem saját műveimet, önironikusan magamat. De lehet, hogy alkati kérdés ez. VanÚj Hevesi Napló 57
