Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Látogatás Koltón
mélyből az éltető vizet, gólya is szálldos, Petőfi kedves madara. Pulykák rebbennek az udvarokban, diófa terebélyesít árnyat, nagy teknő a völgy, melyet a távoli hegyláncok szelíden átölelnek. A jelen is érvényesíti Teleki költői lendületű szövegét - akár író is növekedhetett volna álmaiból, ha nem a népboldogság gyakorlati teendői izgatták volna politikusként. Szinte minden sugallja azt a tájarculatot, amit Petőfi látott - Szamosban, a Lápos kanyarjában a „megfagyott villámot” - vízzel idézve a tüzet, csupán a távoli Nagybánya gyárkéményei érzékeltetik az idő múlását, azt, hogy másfél évszázad lepergett a homokórán. Petőfi Sándor 1846 szeptemberében ismerkedett meg Telekivel Nagykárolyban, többször járt a kohói kastélyban, először még 1846 októberében, s a következő esztendőben három alkalommal. Mindez érlelte benne a remekművet, a „Szeptember végén” c. szerelmes verset, melyet iijú feleségéhez, Szendrey Júliához írt. E mű: Világirodalom. Hosszú út vezetett a költemény magaslatára, ha egyáltalán hosszúnak nevezhetjük a költő huszonhat esztendejét, melyet a sorstól kapott. 1846 szeptember elején Petőfi Szatmárban vércséket és baglyokat említ, ő még ismerte a természet csalogány és pacsirta elágazásait -, e környezetben döbbent rá, hogy „Sinlődik az emberiség, A föld egy nagy betegház. " Hozzácsatolja tettekben tüzesedő reményét, hogy „ Emberiségnek orvosa, jövendő ”. Ilyen gondolatok és töprengések közepette tör rá élete meghatározó személyes élménye, a nagy és egyetlen szerelem: Szendrey Júlia. Abban a pillanatban, amikor Kölcsey „nagy szavai” foglalkoztatják, fájdalma a „Sarába sűlyedt” Nemzetéről. Szinte Ady kezdődik ostorozó szavaiban, amikor helóta népnek nevezi a magyart, sújtja, mert annyira szereti. „Nekünk Mohács kell” - ítél később Ady, s Petőfi ekkor Nagykárolyban, 1846. szeptember 7-én Puskintól függetlenül hasonló megállapításhoz jut, amit az orosz költő ,,A szabadság megvetői”-ben ir. Petőfit idézem: „Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát! ’’ Ezt írja, de azért ilyen kemények szavai, mert ébreszteni akarja a szörnyű aluvást. E vészjósló látomásban tör rá az üdvösség Júliában, akinek „Piros orca, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem ” varázsa érinti. Váratlanul és visszavonhatatlanul. Minden megváltozik, hiszen „Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem. ” De ez az! Szenvedélyes érzelem, olyannyira az, hogy az 1844-es szemfájást okozó napfogyatkozás-veszélyt ismétli első Júlia-látomásában: „Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakúljak lelked fényitől? Úgy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg;” Rózsát, szomorúfuzt, hervadt őszi tájat, sasmadarat, liliomszálat, fehér galambot, földre ereszkedő felhőt társít lelke foltámadt hatalmas érzeményéhez. „Sz. J. kisasszony 32 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
