Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVIII.
Rendszeresen gyűjtögette lekvárnak a csipkebogyót, a szedret szörpnek, a friss szamócát pedig, merthogy porcukorral meghintve nagyon szerette. Meg a gombát. Azt pörköltnek vagy levesnek készítette el az édesanyja, de ha sok esős volt a nyár és ezáltal bő a termés, még szárított is belőle a ház előtti lócán a nagy pléhtepsiben, majd a sparhelt sütőjében. A szeletekre vágott, szárított vargányából egy-egy félmarékkal mindig dobott a zöldséges krumplilevesbe is, attól volt az olyan megunhatatlanul fenséges. Szóval úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Ismerte a fafajokat, a vágásra érett öreg részeket, az újulatokat, a régről megmaradt hagyásfákat. Ismerte az erdőkitermelések dózerútjait, a cserkelő ösvényeket, a forrásokat, dagonyákat. A déli verő oldalakat, sózókat, a rejtett kis tisztásokat, akácos gödröket, az elhagyott, elvadult erdőszéli gyümölcsösöket. Ismerte az iszalagos vadrejtő sűrűket, a védelmet adó meleg fenyveseket, a táplálékot kínáló makkos tölgyeseket. Tudott a jó bikákról, a rangos kanokról, a komoly csigájú kosokról, a visszarakott vénséges bakokról. Ismerte a malacos kocákat, de még a tavalyi süldőket is. Igen, ismerte. A sokat látott ütött-kopott, szovjet gyártmányú messzelátójával órákon keresztül figyelte őket. Mozgásukat, viselkedésüket, táplálkozásukat, szokásaikat. S mindezt évtizedek óta, megingathatatlan kíváncsisággal. Ismerte őket. Sokukat „személyesen” is. Tudott a befelé növő csigájú kosról, s jól tudta azt, hogy mikor érdemes, illetve mikor kell majd meglövetni. Ismerte a mdlik vezérteheneit, az ikergidás sutákat, a lővilágnál alig mozgó vén bakokat, a borztanyákat, rókavárakat, ölyvfészkeket, varjútelepeket. Nagy területet álltak körbe a hajtok a téli vaddisznóvadászaton. A területtel most ismerkedő fiatal vadászt - akit Péter bácsi különösen kedvelt szerénységéért, szűkszavúságáért és egyre fokozódó vadászszenvedélyéért - maga mellé rendelte.- Pista! Maga csak jöjjön itt mellettem, majd szólok én magának, ha kell! - mormogta szűkszavúan, de rejtelmes hangsúlyából, pajkos hunyorításából valami olyan biztatást olvasott ki a fiatal vadész, ami még szorosabbá tette puskája nyakának vadászizgalomból adódó szorítását. Az öreg jelzésére elindultak a hajtők és nemsokára a gazos, majd ligetes, bokros, egyre sűrűbb fiatalos részen törtek át. Pista két kezében tartva vitte a lövésre kész, gyöngygolyókkal töltött 16-os lapát- csövü IZS-ét. Péter bácsi odaszólt neki:- Mi maga? Tán indián? Akassza má’ a nyakába azt a rozsdás vasat, hiszen mondtam, hogy szólok, ha kell! Vagy nem? Pista röstelkedve dobta vállára puskáját, s igyekezett lépést tartani a többiekkel az egyre sűrűbbé váló, általa már kiváló disznósnak vélt területen. Ám még vagy negyedórán át bujkáltak ebben a sűrűségben, miközben többször is rá-rásandított a neki jobb oldalán ballagó, lassú, de egyenletes tempóban haladó Péter bácsira, hogy ugyan mikor szól már végre. Mindeközben a terep minősége - igazi vadrejtő jellege - legalábbis Pista megítélése szerint - nem változott. Ám ekkor a következőket hallja: Új Hevesi Napló 17