Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVIII.

Rendszeresen gyűjtögette lekvárnak a csipkebogyót, a szedret szörpnek, a friss szamócát pedig, merthogy porcukorral meghintve nagyon szerette. Meg a gombát. Azt pörköltnek vagy levesnek készítette el az édesanyja, de ha sok esős volt a nyár és ezáltal bő a termés, még szárított is belőle a ház előtti lócán a nagy pléhtepsiben, majd a sparhelt sütőjében. A szeletekre vágott, szárított vargányából egy-egy félmarékkal mindig dobott a zöldséges krumplilevesbe is, attól volt az olyan megunhatatlanul fenséges.

Szóval úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét.

Ismerte a fafajokat, a vágásra érett öreg részeket, az újulatokat, a régről megmaradt hagyásfákat.

Ismerte az erdőkitermelések dózerútjait, a cserkelő ösvényeket, a forrásokat, dagonyákat. A déli verő oldalakat, sózókat, a rejtett kis tisztásokat, akácos gödröket, az elhagyott, elvadult erdőszéli gyümölcsösöket.

Ismerte az iszalagos vadrejtő sűrűket, a védelmet adó meleg fenyveseket, a táplálékot kínáló makkos tölgyeseket.

Tudott a jó bikákról, a rangos kanokról, a komoly csigájú kosokról, a visszarakott vénséges bakokról. Ismerte a malacos kocákat, de még a tavalyi süldőket is.

Igen, ismerte. A sokat látott ütött-kopott, szovjet gyártmányú messzelátójával órákon keresztül figyelte őket. Mozgásukat, viselkedésüket, táplálkozásukat, szokásaikat. S mindezt évtizedek óta, megingathatatlan kíváncsisággal.

Ismerte őket. Sokukat „személyesen” is.

Tudott a befelé növő csigájú kosról, s jól tudta azt, hogy mikor érdemes, illetve mikor kell majd meglövetni.

Ismerte a mdlik vezérteheneit, az ikergidás sutákat, a lővilágnál alig mozgó vén bakokat, a borztanyákat, rókavárakat, ölyvfészkeket, varjútelepeket.

Nagy területet álltak körbe a hajtok a téli vaddisznóvadászaton.

A területtel most ismerkedő fiatal vadászt - akit Péter bácsi különösen kedvelt szerénységéért, szűkszavúságáért és egyre fokozódó vadászszenvedélyéért - maga mellé rendelte.- Pista! Maga csak jöjjön itt mellettem, majd szólok én magának, ha kell! - mormogta szűkszavúan, de rejtelmes hangsúlyából, pajkos hunyorításából valami olyan biztatást olvasott ki a fiatal vadész, ami még szorosabbá tette puskája nyakának vadászizgalomból adódó szorítását.

Az öreg jelzésére elindultak a hajtők és nemsokára a gazos, majd ligetes, bokros, egyre sűrűbb fiatalos részen törtek át.

Pista két kezében tartva vitte a lövésre kész, gyöngygolyókkal töltött 16-os lapát- csövü IZS-ét.

Péter bácsi odaszólt neki:- Mi maga? Tán indián? Akassza má’ a nyakába azt a rozsdás vasat, hiszen mondtam, hogy szólok, ha kell! Vagy nem?

Pista röstelkedve dobta vállára puskáját, s igyekezett lépést tartani a többiekkel az egyre sűrűbbé váló, általa már kiváló disznósnak vélt területen.

Ám még vagy negyedórán át bujkáltak ebben a sűrűségben, miközben többször is rá-rásandított a neki jobb oldalán ballagó, lassú, de egyenletes tempóban haladó Péter bácsira, hogy ugyan mikor szól már végre.

Mindeközben a terep minősége - igazi vadrejtő jellege - legalábbis Pista megítélése szerint - nem változott.

Ám ekkor a következőket hallja:

Új Hevesi Napló

17