Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: A ló
T. Ágoston László a ló A ló két lábra állt és folnyerített. Hosszú, fekete sörényét meglobogtatta a szél. A két hátsó lábán és a nyakán kidagadtak az erek. Várt. Türelmetlenül, topogva nézett a rét szélén guggoló, fehérre meszelt, piroscserepes házak felé. Onnét jött a másik ló. Lehajtott fejjel bandukolt, mintha most is a szekeret húzná. Poros hátára vékony csíkokat rajzolt az ostor. Ő is folnyerített, amikor meglátta társát, de csak úgy jelképesen. Nem volt ebben a nyerítésben se izgalom, se fölindultság, se féltés, csak jelzés és határtalan fáradtság. Mintha azt mondaná: „Jól van, no, eljöttem, ha már eny- nyire akartad...”- Keresnek még? - kérdezte a fésületlen, fekete sörényű, és orrával a házak felé bökött.- Már a kutya se - lóbálta meg a fejét a másik. — Azt hiszik, a télen fölfaltak a farkasok. Meg se ismernének, olyan ápolatlan lettél. Már neved sincs. Csak ló. Ló... Látod, én Ráró lettem. Vigyáznak rám. Mondd: nem hiányzik a meleg istálló?- Mondd: nem hiányzik a férfiasságod?- Butaság... - felelte Ráró, majd letépett egy fücsomót. - A ló az ló. Azt kell tennie, amit a gazdája jónak lát. Ha kiherélik, hát kiherélik. így van ez már lóemlékezet óta. Ezért adják elé az abrakot, a szénát, ezért éjszakázhat meleg istállóban. - Lenyelte a füvet és megrázta a fejét. — Te bizonyosan sokfelé jártál, mióta elszakítottad a kötelet. Nem tudod, melyik fü használ hasgörcs ellen? Délben oktalanul megtagadtam a parancsot. Belegázoltam a lucernásba, és jól bezabáltam. Meg is vert érte a gazda... De ez még csak hagyján, hanem nézd, hogy folfüvódtam!- Nemhiába mondják ránk: oktalan állat. Azzal akartál elégtételt venni a gazdán, hogy elpusztítod magad? Bezzeg a szabadságot nem merted vállalni... Lemondtál a szerelemről, az önfeledt vágtatásról, önként igába hajtod a fejedet, csakhogy eléd tegyék a szénát, és esténként beállhass a meleg istállóba?! Nem vagy te ló, te Ráró lettél! Érted? Egy elpuhult, patkóit Ráró!...- A gazda jó és okos - nyögte a másik és böffentett egyet. - Megvédett a farkasoktól. Menj már, hozd azt a füvet! Kérlek... Nagyon fáj.- Megteszem neked, mert a barátom voltál. Most is az lehetnél, ha nem lennél heréit. Nem a te bűnöd, hogy ebben az istállóban szült meg az anyád. Te csak gyönge voltál, és nem hitted el, hogy az ostorcsapás néha jobban tud fájni, mintha a farkasok mamának a véknyadba.- Menj! Siess! Nagyon fáj... - könyörgött Ráró, és az oldalára dőlt. A ló beleszagolt a friss, keleti szélbe, és elvágtatott. Fekete sörénye a felhőkben lobogott. Szerette ezt az esztelen vágtatást. Olykor ok nélkül, a saját szórakoztatására is órákon át nyargalt réteken, dombokon keresztül. Soha nem érték utol a farkasok. Tudta, hogy valahol, az erdőn túl megtalálja azt a bizonyos füvet, amely megmenti a társa életét. Időnként megállt, beleszagolt a levegőbe, és futott tovább. És megtalálta a füvet. Mind letépte, ami a szájába fért, és pihenés nélkül iramodott vissza. Megállt a dombtetőn, idegesen folhorkantott. Valahol a rét szélén, a piroscserepes házak között kutyák ugattak. Kifinomult ösztöne menekülésre sarkallta. Bőre alatt össze- rándultak az izmok. Mellső lábával kikapált egy fücsomót, a két hátsóval az ég felé rúgott, és rohant egyenesen a házak felé. Új Hevesi Napló 9
