Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Szokolay Károly: Az amerikai néger költészetről
S?2 amerikai néger költészetről Gyönyörű néger spirituálék, munkadalok, egy rabszolgasorból keservesen felszabadult, de igazi emberi jogait lassan elnyert nép oly jellegzetesen szomorú dallamai vagy vad, szenvedélyes dalai idéződnek fel bennünk mindenekelőtt, ha az egyesült Államokban élő négerek költészetére gondolunk. Költészet és zene ez együtt s méghozzá elválaszthatatlanul. A tájékozottabb olvasó a legnagyobb és századunkban élt amerikai néger költő nevére és néhány versére is visszaemlékszik: Langston Hughs-éra, rajta kívül azonban alig tud valakiről. Pedig az Egyesült Államokban a XVII. századi afrikai néger rabszolgakereskedelem idejétől kezdve jelentős önálló jelleggel rendelkező műköltészet is virágzik, hogy azután a XIX. század végére és főleg a XX. századra az amerikai fehér költőkével azonos színvonalra emelkedjék. A fekete amerikai költészetet eredetiben olvasó idegen szomorúan állapítja meg, hogy ennek a lírának még a legjelentősebb képviselői is kimaradtak a legtöbb US-t reprezentáló költői antológiából. Illő tehát megismerkednünk velük. Nem meglepő, hogy az amerikai írásos néger költészet először az északi államokban jelenik meg, mivel ott a rabszolgák némileg nagyobb szabadságot élveztek, mint délen , s hevesüknek valami tanulási lehetősége is volt. Az erős szabadságvágy szinte minden korabeli néger költő versén átsüt, gyakran az elragadtatással elképzelt túlvilági felszabadulás reményével. Ilyen költők voltak Phillis Wheatley (1753-1784), akit Szenegálból raboltak el a rabszolgakereskedők és adtak el Bostonban egy John Wheatley nevű szabónak, vagy George Moses Horton (1797-1883), aki többek közt a Szabadság reménye címmel írt verset, melytől azt remélte, hogy elég pénzt keres vele saját szabadságának elnyeréséhez. Ezek a költők és társaik, bár mondanivalójuk korunk leghaladóbb, legégetőbb kérdéseit fejezi ki, még nem találták meg az ehhez illő s csak rájuk jellemző költői formát, ami burjánzóan gazdag népköltészetükben mindig jelen volt és jelen van. Ehelyett a kor népszerű költőinek: Alexander Pope-nak és a többi 18. századi angol klasszicista költőnek a hangját és stílusát vették át. Változás ezen a téren Paul Laurence Dunbar, Arthur Davis és Ulysses Lee lírájában következik be, akik egyrészt amerikai néger dialektusban írják versüket, ami lehetőséget ad nekik a bonyolult, néger dzsesszre jellemző, olykor szinkópás ritmusformák használatára, és már nemcsak énekkel vagy hangszeren visszaadható dallamok kifejezésére. Századunk harmincas éveiben érte el ez az irányzat a tetőfokát az Egyesült Államokban, melyet azóta is Néger Reneszánsznak vagy Harlemi Reneszánsznak neveznek. A néger kultúra elismerése már ennek előtte is megindult az USA-ban: olykor amerikai írók, mint O’Neill, Sherwood Anderson, Dubose Heyward vagy William Faulkner ábrázolják együtt a feketéket. Ehhez járult Louis Armstrong, Duke Ellington és más zseniális néger zenészek hallatlan népszerűsége is; ami segített a néger írókra is felhívni a nagyobb figyelmet. Addig a fekete írók, művészek meglehetős elszigeteltségben éltek, mivel a faji megkülönböztetés itt is, mint az amerikai élet minden területén, erősen kifejtette negatív hatását. A fehér kiadók vonakodtak megkockáztatni még a legtehetségesebb fekete írók műveinek a kiadását is, tartva a fehérbőrű olvasóközönség közönyétől, nemtörődömségétől, ellenszenvétől. Új Hevesi Napló 47
