Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: Kalász László emlékfájára
Gs. Varga István VKctMsg Sfóggfó emöéfc^ójá/ta Nemes hagyománnyá lett szép szokásunk, hogy írótáborunkban emlékfát ültetünk eltávozott író és költöbarátaink emlékezetére. Most Kalász Lászlóra emlékezünk, akit 50 éves korában halálos betegség sújtott, de az ég mégis tizenhat évet adott neki, hogy életét és művét beteljesítse. Könyvei bizonyítják: tehetségével jól sáfárkodott, talentumát megőrizte, gyarapította. Emlékfát ültetünk Kalász László emlékezetére, aki Bódva-völgyi szülőföldjének olyan büszkesége volt, mint a szalonnái Árpád-kori templom. Márai szerint Európa szellemi-lelki összetartozását a katedrálisok közötti láthatatlan kapcsolatok jelzik. Kalász ebbe a vonulatba illesztette be a szalonnái templomot: „Német tatár török felett őrizgettél magyar eget (...) csöpp példája kicsiny hazámnak /mindig mosolygok mikor látlak /folyton újulsz miként országom / — ’Erős várunk...'-fakad számon. ” A fa ősi szimbólum. „Az Úristen kertet telepített az Edenben, keleten és oda helyezte az embert, akit teremtett. (...) a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas; azután kisarjosztotta az élet fáját a kert közepén, meg a jó és rossz tudásának fáját. ” (Tér 2, 8-9) A „tekintetre szép” az esztétikumra vonatkozik, a „táplálkozásra alkalmas” a biológiai szükségletekre. Az élet fája az örök élet vágyát jelöli, a jó és rossz tudás fája pedig az emberi tudásvágyat szimbolizálja. Az idő tanúi a fák. Salamon temploma négyféle fából épült, a fák szimbóluma jelzi az Úr hatalmát, erejét, bölcsességét és győzelmét. Az életfa őskép, átfogó szimbólum. A szimbólumok egyetemes nyelvén minden nép ismeri az eget a földdel összekötő fát, a világot tartó sátorfát vagy a sámán botját, amely a pogány hitvilágban is azt érzékeltette, hogy a földi világ érintkezik az égi szférával. Az életfa gyökerei a transzcendens világba nyúlnak, az ember teljes élet utáni vágyát szimbolizálják. A zsoltárból tudjuk: „Az igaz ember olyan lesz, mint a fa a dús vizű patak partján, mely idejében termi gyümölcsét. ” A fa szimbóluma kimondja az ember sorsát. Móra Ferenc az egyik novellájában arról a fáról ír, amelyet testvére születésekor ültettek. Amikor a fa elszáradt, a testvére is meghalt. Ismeretes a pszichoterápia gyógymódja, amikor az orvos arra kéri a beteget, képzelje magát kiszáradófélben lévő fának, amelyre hullani kezd az éltető eső. A fa talán a legősibb szimbólum, amellyel az ember először ragadta meg a növekedés misztériumát, a világ és az ember fejlődését. Ismeretes igehely Pál apostol fa-értelmezése: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.” Költészetünkben hatalmas és gyönyörű vonulatot alkot a fa motívumköre. Csupán jelzésszerűen említem meg Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafához, Baróti Szabó Dávid Egy ledőlt diófához című versét. Berzsenyi „Agg diófája alatt tüzét gerjeszti.” Petőfi vallomása: „Fa leszek, ha fának vagy virága." Ady a Magyar fa sorsát fürkészi. (Tóth Árpád diófáját az aradi szülőház kertjében nemrég vágta ki az új tulajdonos.) Reményik halotti beszédet mond hulló faleveleknek. Versében „Fent Isten jár a csúcsokon”, hegyek és fák csúcsain őrködik a gondviselés. Reményik nyomán Kányádi is azt vallja: „ Valaki jár áfák hegyén. Nemes Nagy Agnes Fák című versének intelme: „Tanulni kell. A téli fákat / Ahogyan talpig zúzmarásak" (...) Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe úszik át a fa, / akár a test emlékezetbe. (...) meg kell tanulni itt a fák / 42 IX. évfolyam 6. Szám -1999. október
