Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Hol lakik az Isten?
T. Ágoston László Amikor én kisiskolás voltam, a hittan épp olyan kötelező tantárgy volt, mint az olvasás vagy a számtan. Aztán egy nap kitiltották a papokat az iskolából, és bejelentették, hogy nincs is Isten. Annak örültünk, hogy ezután nem kell hittanórára járni, többet játszhatunk délutánonként, de otthon mégis imádkozni kellett elalvás előtt. De ha nincs Isten, kihez, vagy mihez imádkozunk, hogy vigyázzon ránk, amíg alszunk? Sehogyse fért a fejembe a dolog. A barátaim is hasonlóképp voltak vele, így azután megkérdeztük a tanító nénitől, hogy van vagy nincs? Ha eddig volt, hová tűnt hirtelen? És ha netán nem is volt, miért járt ő is templomba? Jó ideig gondolkozott a válaszon, végül azt mondta, hogy ő se tudja biztosan, megkérdezi az igazgató bácsitól. Másnap egy nagy könyvet hozott a hóna alatt, és abból olvasott föl nekünk. Az volt benne, hogy az emberek régen nagyon féltek a tűztől meg a víztől, meg mindenféle természeti jelenségtől. Amit nem tudtak megmagyarázni, hogy miért van, arra azt mondták, hogy az Istentől ered. Tehát nem az Isten teremtette az embert, hanem az ember az Istent. Ma viszont már mindennek tudjuk az okát, ezért nincs szükség az Istenre. Ha nincs, hát nincs - gondoltam. - Annál jobb, hiszen akkor nem láthatja, ha rosszat teszek. Ezután nyugodtan megverhetem a kisebbeket, hazudhatok anyámnak meg a tanító néninek, senki sincs, aki megbüntessen érte. Csak arra kell vigyázni, rá ne jöjjenek. Jót tenni meg azért nem érdemes, hiszen nincs, aki megjutalmazzon érte. Este be is jelentettem, hogy én többé nem imádkozom, mert nincs Isten. Az igazgató bácsi mondta. Meg azt is mondta, hogy megbüntetik azt a szülőt, aki az Istennel fenyegeti a gyerekét. Úgy látszik, túl merész volt ez a hazugság, mert anyám válasz helyett lekevert egy jókora nyaklevest. De ha nincs Isten, ki súgta meg neki, hogy hazudtam? Elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Amikor délben kinyitotta a kaput a harangozó, én is beosontam utána. Végtére is azt mondják, hogy a templom az Isten háza. Bárhol is jár napközben, ebédre illik hazatérnie. Bejártam minden zugot, fölmentem a padlásra, le a pincébe, nem volt sehol. A nevén szólítottam, nem válaszolt. Elmentem másnap, harmadnap is, soha nem volt otthon. Mondtam is nagyapámnak, hogy különös ember ez az Isten. Bárhol keresem, sehol se találom.- Mert rossz helyen keresed - mondta, és ölébe ültetett.- Ne tessék már ilyet mondani! - vitatkoztam nekibőszülve. — Voltam a házában, kerestem a kukoricaföldön meg a szőlőben is, de sehol se volt.- Na, látod, pedig lehet, hogy mindig ott volt, csak nem vetted észre.- Én, aki a szőlőhegyről megnézem a toronyórát?...- Bizony - felelte -, mert az Istent nem a szemünkkel kell keresni, és nem a fülünkkel hallgatni a szavát.- Hanem? - berzenkedtem tovább.- Ő bennünk él, és belülről vezérel. Itt lakik - bökött a szívem tájékára.- De hiszen akkor bármikor beszélhetnék vele...- így van, kisfiam - mondta, miközben gyengéden megsimogatta a fejemet. - És akkor is szól hozzád, amikor nem akarod megérteni. Új Hevesi Napló 21
