Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - Gángoly Attila: Lázár átka
rajtam... Nos, mi lesz így velem ezen a világon, mondd? Legföljebb koldulhatok majd Jeruzsálem sikátoraiban, ha el nem űznek az őrök, és a leprások völgyébe nem vetnek... Ám tőlem még a leprások is visszaborzadnak majd... Nem tudtam mit felelni, s lassan hátrálni kezdtem az embereim irányába. Nekem, a homokpuszták nomádjaival harcoló katonának e pillanatban jószerével még levegőt venni is alig volt merszem.- Hiszed-e, mit kívánok, római?! - üvöltött rám Lázár, látván gyáva meghátrálásomat, s öklét rázta tehetetlen dühében. - Hogy feszítsék csak keresztre azt a sarlatánt, igen, ezt kívánom neki... És utána támadjon föl abban a testben, amelyikben fölszögezték a keresztfára, használja azt a csuklót és bokát, amit az otromba szögek szétroncsoltak. Ez az én átkom, így legyen... Majd akkor ő is megtapasztalja, hogy felelőtlen csodatételével miféle szánalmas nyomorulttá tett engem, utolsó rühes kutyává ezen a földön, majd akkor... De nem bírta folytatni, sírva fakadt, s úgy rázta keskeny vállait a zokogás, hogy rossz volt néznem. Nem tudtam, mitévő legyek; félúton Lázár lés az embereim között nyugtalanul topogtam a porban. Egyik pillanatban örömest kámforrá váltam volna, a másikban viszont oda akartam sietni a kirekesztetthez, megindulva szenvedése láttán, hogy ügyet sem vetve szagára és a tekergőző férgekre, magamhoz öleljem. Megcselekedni azonban egyiket sem volt bátorságom. Gondolataim ide s tova száguldoztak vadul sajgó fejemben, homlokegyenest ellentmondva egymásnak; egész bensőm kavargott a szánakozással vegyes borzadály- tól. Végül a következő szavak buktak ki a számon, mialatt egynéhány habogó és ingatag lépést tettem a szerencsétlen felé, a nagyobb nyomaték kedvéért karomat is kinyújtva:- Hát nem érted, Lázár? Csakugyan ennyire vak és süket vagy az isteni kegyelem iránt?... Lásd már be végre, ez a te kereszted! A feltámadás... Sejtelmem sem volt, honnan tolulnak cserepes ajkaimra ezek a szavak, olyannyira idegenül hangzottak minden korábbihoz képest, amit egész eddigi életemben valaha is mondtam vagy gondoltam. Rettenetes megrendültség vehetett rajtam erőt, hogy ki tudtam préselni számon e különös szavakat. Talán nem is én mondottam ki őket, vagy ha én is voltam az, lényemnek egy olyan része nyilatkozott meg általuk, melyet eddigelé nem ismertem. Lázár ugyanúgy elámult, ahogy jómagam.- Te is önzőnek tartasz, igaz? - kérdezte valamelyest lecsillapulva. - Mert a nővéreim, Márta és Mária ezt vetik a szememre... Meglehet, önző vagyok - dünnyögte még, egyre kevésbé törődve velem; dühkitörése ugyanolyan váratlanul hanyatlott alá, amiként fölszikrázott... - Ám egy hang megsúgta nekem, hogy az átkom beteljesedik... És akkor... Ha már ő is feltámadt halottaiból... akkor tán megnyugszom magam is... Szomorkás mormogásából azonban nem hallottam többet. Alighanem röpke önkívületi állapot hatalmasodott el rajtam, amilyen a nyavalyatörőst lepheti meg rohama előtt, mert arra eszméltem hirtelen, hogy Flaccus vonszol a karomnál fogva, a faluból kifelé. A trák legionisták oldalvást baktattak, s furcsállva méregettek homoktól gyulladt szemükkel. Teremtett lélek sem mutatkozott a falubeliek közül, csak a kecskék mekegtek és a malacok visítoztak. Fejünk felett bögölyfelhő zúgott.- Megbabonázhatott az az ember a zsidók mágiájával - magyarázta Flaccus kérdő pillantásomra. - Túl sokáig állottál a napon, uram, azért cipeltelek el, de látom, már kutyaÚj Hevesi Napló 27
