Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVII

Meg kellett őket közelíteni.

De honnét? Melyik irányból?

Ha körbe megyünk, tovább az úton, addig, míg a tábla vége elkeskenyedik és az út a patakhoz kanyarodik, egyrészt szagot kapnak, másrészt ott lenyúlik egy sásos kis földnyelv a búzába, ami akadályozza a kilövést.

Egyetlen észszerűnek tűnő lehetőség volt.

Óvatosan rájuk menni a búzában. Óvatosan megpróbálni úgy közelebb jutni hozzájuk, hogy onnét már lőhetők legyenek.

Közben a disznók el-eltűntek szemünk elől, majd újra meg-megvillant a hátuk keskeny sávja itt-ott a búzában.

A vadászláz elhatalmasodott rajtunk. Beléptünk a sűrű, magas szárú, dús kalászú búzarengetegbe.

Igen ám, csakhogy a dűlőút, amin eddig álltunk, jó fél méterrel magasabban volt a vetés szintjétől, s amikor elindultunk a disznók felé, azok már eltűntek a szemünk elől.

Csak az irányt tudtuk, a nagy fűzfa irányát, amitől jobbra vagy húsz méterre láttuk őket utoljára.

Óvatosan, lassan hallgatózva haladtunk. A sűrű, erős búza azonban így is hangosan súrlódott, csapódott gumicsizmánkhoz, nadrágunkhoz. Hangosak voltunk. Nem is bíztam a sikerben.

Ám István barátom biztatott:- Ne aggódj! Sikerülni fog.- Hát ő tudja! - gondoltam, hisz túl van a háromszázadik sertevadjának elejtésén, s ő több tucatot lőtt búzában, zabban, ugyanazzal a módszerrel.

Lopakodtunk, meg-megálltunk, hallgatóztunk.

Semmi. Újra elindultunk, megtettünk vagy húsz métert, újra füleltünk

Ekkor már mintha valami pattogást, halk neszezést hallottunk volna.- Tépik a búzát, esznek - súgta barátom.

S ekkor legnagyobb döbbenetemre, nagy lendülettel leszakított egy marékra való búzakalászt, csakúgy reccsent, majd azonnal irtózatos csámcsogásba fogott.

Bamba arckifejezésü ámulatomra reagálva a következőket seppegte:- Ugyanígy csinálják ők is, szagunkat nem foghatják, hát azt gondolják, hogy itt is disznók legelik a búzát.

Pár lépést megint közelítettünk. Barátom újra tépett, s jóízűen csámcsogott. Öröm volt hallgatni, mert megtévesztésig úgy tűnt, mintha valóban egy komoly vaddisznó habzsolná, zabálná a tejes búzát. Komótosan, lassan, hangosan, mint valami szép süldő.

Megint léptünk néhányat, újra hallgatóztunk. Most már a tépés roppanása után az igazi disznók csámcsogását is hallhattuk. 30-40 méterre lehettek tőlünk, de a magas, sűrű szálak között nem láthattuk őket. Ám a hallottak alapján beazonosítottuk azt a területrészt, ahol lehettek. Innét már nem mozdultunk. Amikor a disznók irányából nem hallottunk semmit, akkor Pista kezdett bele újra a „táplálkozásba”- Ugyanis a disznók csendje azt jelentette, hogy felkapott fejjel figyelnek, nincs-e valami veszélyes, gyanús a közelben.

Amikor a „rokonok” búzatépésének és rágásának hangját hallották, megnyugodtak és ismét hozzáláttak ők is. Lábujjhegyre állva kutattunk tekintetünkkel, hogy hol lehetnek. Múltak a percek, az izgalom fokozódott, a hangok közeledtek.

És szinte egyszerre láttuk meg a mozgó búzaszálakat.

Ott vannak, ott mozognak. A puskát kibiztosítottam s barátom vállára fektettem, hogy megfelelően megtámasztott fegyverből adhassam le a lövést, ha sor kerül majd rá.

Új Hevesi Napló

13