Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVII
B üLcLcaljai ösvényeken XVII. Még szalonkázni jártunk, amikor már azt tervezgettük, hol fogunk majd az érő búza mellett disznóra vadászni. Ugyanis a fejes búza fenséges csemegéje a vaddisznónak s a búzaföld, mint valami hatalmas szóró, úgy működik. Tíz kilométerekről odacsalja, illatával oda vonzza a disznót, sőt a búzaérés idején olyan helyeken is megjelenik, ahol máskor nemigen lehet érzékelni vaddisznó mozgást. A varázslatos hangulatú, langyos márciusi estéken sorbavettúk vadászterületeink azon részeit, ahol bűzavetésekről tudtunk. Bőven volt. Ez évben csaknem minden vadföldúnkbe búza került. Szinte azonos időben vetettük el, de ezek a földek különböző fekvésű és magasságú völgyekben húzódtak meg, azaz nem egyformán érte őket a napfény, voltak melegebb és hűvösebb helyek, voltak, amiket magasabb dombok öleltek körbe, s voltak olyanok is, amelyek nyitott, napsütötte, melegebb tisztások sarkában lapultak meg. És persze a talaj minősége sem volt egyforma. így a fejődésükben, érésükben is lényeges különbségek, időben való komoly eltérések mutatkoztak. Amikor a cseresznyefák alatti táblában már bejárást érzékeltünk a Felső-Árosban még csak virágzott a búza. A vadföldjeinken túl a Mikófalvi-laposban és Bekölce fölött tudtunk nagyobb területű búzavetésről. Ezek magántulajdonban voltak, így ezeknek a földterületeknek a vadkártól való megvédése különösen fontos - erősen zsebbe vágó — feladata is volt a társaság tagjainak. Egy szó mint száz, már koratavasszal reményünk volt arra, hogy a júniusi, júliusi időszakban a mezőgazdasági területeken sok szép vaddisznós élményhez juthassunk. A május végi őzbakozás során aztán rendszeresen jártunk ellenőrizni. Korábban elindultunk és kisebb, nagyobb kitérőkkel meglátogattuk a búzatáblákat.- Még egy hét és meglásd, lesz bejárás - vélekedett barátom, amikor ujjai között összenyomta a zöld búzaszemet. Pontosabban csak a héját, hisz még a szem üres volt, még nem volt benne az a nedvesség, az a jó zamatú, édes ízű tejes lé, amit oly mohó étvággyal tud a disznó csámcsogni. A kalászokat a szájába gyűjti, összerágja, a fehérjedús, vitaminos, igen tápláló, fröccsenő fejet kiszívja, lenyeli, az összezúzott, összerágott búzakalász meg szája szögletéből kiperegve ott marad a földön. Ezt a megrágott, kipergett kalászzúzalékot kerestük mi. A vadásznyelv ezt nevezi bagónak, a jelenséget meg bagózásnak. Nyilván a hasonló műveletre utalva, hisz bagózáskor az ember is összerágja a dohánylevelet, köpköd is tőle hatalmasakat. Amikor már a búzában a vaddisznó bejárását egyértelműen igazoló bagózásra utaló jeleket találni, nos akkor már komoly eséllyel ülhet ki a vadászember esti lesre a búzatábla szélére. Erre vártunk mi is. A Mikófalvi-lapos végében elterülő jókora búzatáblában találtunk először biztató nyomokat. A beváltó csapát, a jókora lábnyomokat, és magát a bagózás eredményét is. Új Hevesi Napló 11
