Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 9. szám - KÖZÉLET - Szabó Zsuzsa: Az utolsó prágai levél

az ágyát. A vállalatnál ott maradt a munkakönyvé, de miután munkára több mint egy hete nem jelentkezett és semmit nem tudtak róla, törölték az állományból.

Rólik János eltűnt. A kocsmában néha még szóba került a négy székre leülni akaró öt majom súlyos problémája. Ha már valaki a pohara mellé nyúlt, és talán egy helyett kettőt is látott, akkor a törzsgárda tagjai már mutattak rá: - Ennél is le akarnak már ülni a majmok.

őzabó Zsuzsa

Hónapok óta tudom, hogy el fogok megint költözni, újra országot váltok, és ezúttal még messzebbre megyek, mint Csehország. Ez tehát az utolsó levelem ebből a lenyűgözően gyönyörű városból, amit meglepő módon fájó szívvel hagyok itt.

Két és fél évet töltöttem ezek között a kedvesen ügyefogyott emberek között és nagyon megkedveltem őket. Ami eleinte bosszantott, a lassúságuk, a tétovázásuk, mára erénnyé értékeltem át. Kiszámíthatóvá váltak, emberien közeliekké. Amit még kedvelek bennük, az a hallatlan humorérzék, amivel éppen olyan könyörtelenül, bár kevésbé kifinomultan pellengérezik ki gyengeségeiket, mint az angolok.

Kezdettől fogva igyekeztem közöttük lenni. Szemben azokkal a külföldiekkel, akik kizárólag honfitársaikkal tartanak kapcsolatot és nem hajlandók vegyülni a helybéliekkel, én úgy éreztem, kötelességem megtenni mindent, hogy kicsit közéjük tartozzam, ha már egyszer itt élek velük. Megosztják velem kenyerüket, knédlijüket és káposztájukat, használom országútjaikat és postájukat, járok koncertjeikre és mozijaikba, akkor nem utasíthatom el csehségüket sem. Beszélnem kell kicsit a nyelvüket, ami alkalomadtán hasznos is lehet, elfogadni szokásaikat, ami nem volt egyébként sem nehéz, mert nagyon hasonlítanak a mi szokásainkhoz.

Ha összegeznem kellene cseh két és fél évemet, azt mondanám, hálás vagyok nekik, amiért megtanítottak elfogadni a másságot, tolerálni a különbözőséget és kicsit alázatosabbnak lenni. Ehhez először át kellett élnem magyarságomat. Hogy nem ide tartozom, hanem oda, nem ilyen vagyok, hanem olyan. És magyarnak lenni nagyszerű dolog. Ha lehet, egy picivel még nagyszerűbb, mint orosznak, németnek vagy csehnek. Mert a magyarok annyira okosak, tehetségesek, mondogatjuk mi, hogy nélkülünk nem volna sem telefon, sem C-vitamin, sem atombomba. Kicsi nép vagyunk, áramlik felénk az üzenet már gyerekkorunkban, de ész dolgában felérünk nem egy óriás néppel. Még egy kicsit túl is szárnyaljuk legtöbbjüket, ezt persze nem hangoztatjuk, mert annál természetesen sokkal intelligensebbek vagyunk.

Ezt a magyarság-képet kellett leküzdenem magamban, mikor megérkeztem Prágába. És hála ezeknek a kedves cseheknek, ma már tisztábban látom értékeinket és hiányosságainkat. Ma azt gondolom, hogy kedvesen önhittek vagyunk, tele nemzeti büszkeséggel, ami kissé gőgössé tesz bennünket. Mindazonáltal most sem merjük elhinni, hogy „olyan nagy mázli ma magyarnak lenni”. Komplexusainkat nem nőttük ki a kamaszkorral, de javunkra írandó, hogy nem váltunk agresszívvé. Nem akarjuk a világot a magunk képére formálni, kiirtani mindazokat, akik más nyelvet beszélnek vagy más fajhoz tartoznak. Nem akarjuk tehát a hazánkban élő albánokat kiűzni otthonukból és elvenni földjeiket. Békés,

70

IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember