Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - Gángoly Attila: Lázár átka
napba telik, míg sajátos küldetésemben sikerrel járok, s annyi tanúvallomás birtokába jutok, amennyi elegendő egy igényes jelentés megfogalmazásához.) Betánia csakugyan félórányira esett a héberek szent városától, ahol az egész világon szétszóródott zsidóság kőbe faragott jelképe, a Templom emelkedik az ég felé. Tornyai még ide, a faluszélre is elsejlettek. Az utolsó lépéseket gyalogszerrel tettem meg, összeszűkült szemmel, mert mellkasomat valami kimondhatatlan érzés forrósította át, felajzó és zavarba ejtő egyszerre. Csapatom nagy részét - kerülve a fölösleges riadalmat - a falu határában táboroztattam le egy ciprusfa sátorformájú lombkoronája alá. Szigorúan meghagytam nekik, hogy csak segélyhívásainkat hallva tegyék be lábukat a házak közé. Házakat mondtam, de amint legényemmel, Flaccusszal és néhány trák legionistá- val bemasíroztunk, bizony rájöttem: Betánia nem több kidőlt-bedőlt viskók meg kalyibák rendetlenül összerótt halmazánál. Újra arra gondoltam (amiképp már oly sokszor Júdeába helyezésem óta), hogy a római civilizáció, utaink és vízvezetékeink úgy kell ennek a beteges istenkeresésbe feledkezett népnek, akár éhezőnek a falat kenyér. A falubeliek többsége alighanem földjein dolgozott. A viskók előtt csak éretlen kölykök hancűroztak a porban vagy méla tekintetű aggastyánok dünnyögtek maguk elé, no meg egynéhány asszony jött-ment. Egyikőjük el is ejtette a kezében tartott cserépfazekat, amikor megpillantott bennünket. Mivel tűrhetően beszélem az arameus nyelvet - a hosszú szolgálat alatt ragadt rám a Jordánon túl -, megtudakoltam tőle, merre lelem a halálból föltámadott Lázár háza táját, mert szólni kívánok vele, ha lehetséges. Az asszony (amúgy takaros teremtés) elfogódottan igazított útba, a legmagasabban épült viskóféleségre mutatva, melyet zöldellő csipkebokrok szegélyeztek.- Ej, de kár, hogy olyan erényesek ezek a zsidó vadmacskák - súgta fülembe bi- zalmaskodón Flaccus, a bokrok felé menet. - Ha csak egyet is a kezem közé kaphatnék...- Eszedbe ne jusson semmi meggondolatlanság, te fiú! - mordultam rá, mire ő (új szokása szerint) rövidesen a názáreti Jézusról kezdett fecsegni, hogy eloszlassa esetleges neheztelésemet... Ez volt a Hippokratészt is felülmúló nagy orvos egyik utolsó csodatétele, mely tudomásomra jutott kivégzése előtt. Egy kapernaumi százados szolgájával történt az eset. A magát istenfinak tulajdonító próféta oly módon állította talpra szegény ördögöt, hogy be se tette lábát a centúrió födele alá.- Pedig a szolga már a végét járta, mikor gazdájának eszébe jutott a názáreti, aki aztán egykettőre elintézte a dolgot... - fejezte be ravaszkásan elkerekülő szemmel Flaccus, mintha csakugyan hinné a mondottakat. Magában nyilván úgy okoskodott, hogy Rómában a legostobább proletárok is dajkamesének csúfolnának egy efféle adomát. Flaccus persze tovább sugdosott volna a fülembe, ám ekkor egy rémisztő külsejű, madárijesztőforma alakot pillantottunk meg a csipkebokrok árnyékában üldögélni, jobban mondva a gyomorbajosok testtartásában görnyedni. Legényemnek tüstént torkára forrott a szó. Nem kellett mondania senkinek, tudtam, ki ücsörög ott olyan keserves pózban, céltalanul és becsapottan, mintha csak a világ végzetét kémlelné. Ámbátor Lázár még fiatal férfi volt, világéletemben nem láttam az övénél vénemberibb testet és arcot. Haja fehéren világított elő az árnyék feketeségéből, orcája viaszszínü volt, természetellenesen mély barázdákkal szabdalva, beesett szemgödre alján pedig oly pillantás fénylett és szúrt szíven, hogy beleborzongtam. Észrevettem, hogy társaim is összerándulnak e hullaszerű teremtmény láttán. A babonás trákokat semmi pénzért Új Hevesi Napló 23
