Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Kaló Béla: Agenda: a 70-es évek
nagypolgári, osztrákos, s mégis taljános város („halotti dal, mutáló latin sirató remeg az Eger-patak felett, vibrálóvá teszi a nyári forróságot, az erdők fölé kerül, a hegyek, a Bükk fölé száll”) a hetvenes években az ifjúság varázsát nyújtotta. A líceum kőlépcsői - akkor úgy gondoltuk - a metropolisok és a szenvedélyek felé vezetnek majd (Majd paradicsomi elszigeteltségem az isteni kompenzáció az akkori kis- nagypolgári létért). Nos, nem vezettek sehova. Sebaj, a pillanatok revüje egy-egy oldalpillantásban is megmarad, ha nem is válik emlékezetes kövületté. Vissza a főiskolához, amelyről félreértés lenne azt gondolni, hogy föltétlenül műveltséghez vagy empirikus nyitottsághoz juttatta diákjait. A kritikai gondolkodást kétségtelenül serkentette, miként az élettechnika elleshető seftjeit is (Az ember saját szemüvegén kívánja látni előre kiszemelt urbs incognitáit, hogy azután fabulát szőjön a városfalak, területhatárok köré). Ahogyan Hell (akkor még Erla) Pista közös nyelvünkre fordította: a „szocioszférá- ban is a legfontosabb szempontokat a nárcizmus-feminizmus ideológiája szolgáltatja”. Érdekes: pénzünk majdmindig volt. Már akkor sem hittük el egészen, hogy az anyagiak narkotizálják a személyiséget) miként nem foglalkoztatott bennünket a piszkos pletykák csatornaleve sem), s úgy forgattuk azt képzeletünk rulettasztalán, akárha vattacukrot göngyölnénk virtuóz csuklótechnikával. A Hotel Unicornis - akkor nekünk mondjuk Café Villon - bárjában például a baráti társaság egy ledér pillangó gátlástalanságával szólította le Somlyó György nemzetes nagy költőt és barátnőjét egy lángoló grogra, aki apjáról, Somlyó Zoltánról, Devecseri Gáborról, Karinthyról, a francia szimbolistákról, Borgesről beszélt, s ez többet ért akkor félszáz előadásnál (E sorok szerzője később a zánkai úttörőváros Döglött Sirály, alias Vajúdó Hattyú nevezetű tóparti hivatalában a bús magyar sors szüleményeként nosztalgiázott ezen - mily ritka pillanatok az ember életében!). Akkor még értettük egymást, azóta - hébe-hóba találkozunk - már kevésbé. (A legtöbb baj a világon grammairien, nyelvtani természetű, mondta Montaigne, s milyen igaz volt.) A mindent befogadó fiatalság mára már átláthatatlanná vált, mint a zavaros víz. Igen, gyakran már fél- és egész szavakból sem tudjuk követni a másik gondolkodását (Ide vezet a globalizáció). A megszüntetett ifjúság: az utólag remélt boldogság akkumulátora. Mert a hetvenes évek történéseit azóta is a zsigereinkben hordjuk. Mit hagytam ki? (Cseh Karcsi kérte: szépen, költőien írnék valamit az emlékeinkről. Akkor most ezt itt kérem szép költői beszélynek fölfogni, ha lehet). A storyk ezreit természetesen, a magántermészetük miatt. Aztán a zöld habos tavaszt, a bükkfa illatú telet, meg a mustszagú őszt, nem feledkezvén meg a szerelmetes nyarakról sem. A varázst, ami akkor, ott volt és visszahozhatatlan. Eger akkor még egyszerre volt nőiesen omlatag és patríciusian elegáns, de törékeny. Mi pedig maszkok egy óriás tükörben. De legalább formás, fantaszta maszkok-alakok, valamely naiv becsületességgel, amelyet már akkor sem neveztek szocialista embertípusnak, mert az élet alfájának és Omegájának is a szabadságot tartotta. Új Hevesi Napló 31
