Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - Az idő sodrában
Sdz idő sodrában A nyár, a szép, meleg napok ma már emlék csupán. Bágyadtabban süt a nap és komolyabbra fordulnak a gondolatok. Túl vagyunk a sorsfordító napfogyatkozáson, melynek kozmikus értelmét a földies gondolatokba, érzésekbe süllyedt ember aligha fogta fel. Az intő jelek legfeljebb pár órás szorongást okoztak neki, eltöprengett a nostradamusi jóslatokon, aztán fütyült, visongott, ujjongott, hangoskodott tovább, ahogyan nemrégiben - amerikai minta alapján - eltanulta és megszokta. A sokat emlegetett Vízöntő korszak most kezdődött el, ezen a furcsa, égi jelenséggel megjelölt napon. Nap és Hold, az égbolton bennünket kísérő társaink káprázatos előadással leptek meg bennünket. Felhívták figyelmünket, hogy tetteinknek következményei vannak. Ideig-óráig elodázható ezeknek felvállalása, de akkor a legnehezebb szembenézni velük, amikor ez bennünket felkészületlenül ér. Ezért fontos minden napunkat úgy élni, mintha az utolsó volna életünkben. A kötelességeinket el nem halogatni, a jó cselekedetekkel nem tétovázni, a bosszúról, visszavágásról haladéktalanul lemondani. Mikor egy földi halandó eltávozik közülünk, úgy érezzük, jóvátehetetlen mulasztásaink vannak vele szemben. Már nem mondhatjuk meg neki, hogy szerettük, hogy a jelenléte fontos volt számunkra, hogy jó volt a barátságát, a szeretetét ajándékként magunkénak tudni. Jóllehet, a halhatatlan lélek ezt utóbb is hallja, de földi társai nem értik csendesen elsuttogott válaszát. Nos, nincs ez másként földi feladatainkkal sem. Aki az itt töltött éveit rossz célokra fordítja, alkotásra kapott energiáit harácsolásra, embertársai kiszipolyozására, mindennapi hántására fordítja, annak ugyanígy köszönt be az utolsó óra. Bénult, görcsbe szorult keze már nem oszthat szét semmit, levegőért kapkodó tüdeje nem préselhet elegendő levegőt ahhoz, hogy kimondhassa, mennyire megbánt mindent, a kórházi ágyon magára hagyva nem foghatja meg senkinek a kezét, hogy bátorítást nyerjen az utolsó úthoz, vagy egy hirtelen bekövetkezett balesetkor nincs ideje arra, hogy bármit is eldöntsön, elmondjon, visszavonjon... Mikor ősszel kicsit kifogyunk napfényből és fecskékből, visszahúzódunk, a természet bőséges aratása, gyümölcs-bősége után szellemi kincseinkre fordítunk több figyelmet. A fákban egyre lassabban keringenek a nedvek, a természet pihenni készül. Mi magunk is befelé fordulunk, és a nyári pihenés, vidámságok után lelkünkre, annak belső életére fordítunk több figyelmet. Gyökérbe koncentrálódik a növényi erő, s ha a természettel harmóniában élünk, mi is hasonlóképpen teszünk. A diákok visszatérnek az iskolába, ismét tanítunk és tanulunk. Köszönettel fogadjuk a bágyadtabb napsugarakat is, a tudás lehetőségét pedig még inkább. Mert hiszen tudjuk, sejtjük, miféle szellemi napfogyatkozásban él az, aki ezt elutasítja magától. A letűnt kor gyermeke csőlátásban szenvedő, lelki szegény, ugyanakkor végtelenül agresszív és expanzív ember volt. Nyugodtan beszélhetünk már róla múlt időben, mert hiszen ideje lejárt. Pár kapkodó mozdulata, ide-oda vagdalkozása még hátra van, de a jövőért folytatott küzdelmet eleve elvesztette. És ebben senki más nem akadályozta meg, mint önmaga. Nem bizonyult jó munkásnak a sorskovácsolásban. A korszakot lezáró kozmikus küzdelem hamarosan véget ér. Az eljövendő korszak a szelídeké, a békés szándékúaké, a jó szívvel adni tudó női erőé. Az „égi szinjáték” mondandója ugyanis ez volt: a látszólag gyenge Hold megszégyenítette az uralkodni tűnő Napot, mikor az újholdba lépve átvette tőle annak megdönthetetlennek tűnő uralmát. Az emberiség történelmét a kivont karddal fémjelző, patriarchális társadalom egyértelmű kudarca a permanens háborúk kora. Aki nem akar fegyver által elveszni, annak nem kell fegyvert fognia. Új Hevesi Napló 3
