Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)

1999 / 8. szám - KÖNYVSZEMLE - Losonci Miklós: Dr. Ady Endre versei

a dombtetőre költözött.

S mint táltosnak a mesében, nagy haja lengett a szélben.

Festői, plasztikus a látásmódja, így testesül az Emlék:

s hangja, mint az acél, pengve kifutott a végtelenbe.

Ezüst eget lát, aranytüzet láttamoz, halálfejes lepkét érzékel, zöld fűszálra bukkan, kabócát figyel, rádöbben, hogy

fején ezüstöt ötvöz az ezermester idő.

Apokaliptikus, szürreális látomása a Sírbolt a levegőben, ahol

Csupa rejtély minden. - Szinte övig ér a rejtelem s én járok benne. Nedves békák lucskosan ülnek s feketén világít üvegszemük.

Ez az érzékletesség riadalommal telített, ami nagy rokonának lelkűidétől sem idegen:

Ilyen mélynek s ilyen nagynak no, a csendet én sem szőttem.

Mikor e hangok megszakadnak, sír támad a levegőben.

A kötet fináléja Az utolsó ember temetése. A fekete rózsa Adynál is szimbolikus erejű, Dr. Ady Endre is méltó lírai erővel alkalmazza:

Egekbe nyúló ravatal,

Súlyos és erős koporsó.

A halott mellett mázsányi kenyér, s mázsányi korsó.

Rózsaerdő, de minden rózsa fekete.

Egy szivárványszínű koszorú magasbaívelő, szomorú menete.

Egy biztos: Dr. Ady Endre nem Ady, olyan költő, aki nem jutott el az Új versek döbbenetéig, de hangvétele, őszintesége, sajátos képalkotása eléri nagy rokonának zsenge- színvonalát, mely a Debrecenben 1899-ben írt Verseket jellemzi.

82

IX. évfolyam 8. szám - 1999 augusztus