Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim V.
Amikor a motorcsónak a ragyogó napsütésben végigzakatolt velem a Canale Grandén, bizony megkopottnak, bizony öregecskének tűntek a jobbról-balról sorakozó márványpaloták. Úgy voltam vele, mint ha szépnek kikiáltott asszonyt kikészítetlenül, pongyolában lepünk meg, nem sokkal felébredése után. Velencéhez holdfény, gondola s barkarola hangulat kell, egyébként nagyon kitűnnek ráncai, szeplői, roskatag volta. Viszont gyönyörködtem az egyes műemlékek szépségében, a Szent Márk tér arányaiban, a székesegyház, a Doge-palota csipkézeteiben, oszlopaiban, s abban a képben, ami a Lidó felől érkezve fogadja az embert. Nagyon élveztem az olaszok pergő beszédét, s örültem, ha egy-egy szó értelmét elkaptam belőle. Mert útrakelésem előtt nekifeküdtem az olasznak, a latin és francia alapján nem sok nehézséget okozott a szövegek megértése - meg is tudtam érteni, de attól messze voltam, hogy fülem azt a szókataraktát, ami a látszólag szenvedélyesen folyó beszélgetés során az emberek, különösen az egyszerűbb emberek szájából áradt, meg is értsem. A múzeumokon felül itt is felkerestem a vásárcsarnokot, csatangoltam a kis mellékutcák falhoz tapadó, keskeny járdáin s élveztem az idegen formákat, színeket, hangokat, embereket. Kis szállodám, az Albergo II Vapore közvetlenül a székesegyház mögött volt, ablakomból még az órát ütő „mórokat” is lehetett látni. Egyszer a Lidón meg is furödtem s nagyon élveztem, mint fodrozódott keresztül rajtam egyik meleg hullám a másik után. Barangolásaim közben Dallos Gyurka kollégámmal és feleségével is találkoztam. Ők csak egy-két napra álltak meg Velencében, azután délnek folytatták útjukat. Velence után egy napot Milánóban töltöttem, részben mert az ottani nemzetközi vásáron le kellett vasúti jegyemet bélyegeztetnem -, így valami kedvezményt kaptam reá -, részben pedig, hogy ennek a városnak nevezetességeivel is megismerkedjem. A milánói dóm - bár elképesztett, különösen lentről, óriási méreteivel - nem gyakorolt rám különösebb hatást. Nem lehetett a körülötte elterülő aránylag szűk téren annyira eltávolodni tőle, hogy kedvező összesítő kép alakuljon ki róla. Sokkal inkább megfogott Leonardo da Vincinek egy primitív kis kolostorépület refectoriumában látható „Utolsó vacsora” c. falfestménye. A festékanyag a falról akkoriban lepergőfélben volt - olvastam, hogy azóta sikerült a kép pusztulásának folyamatát megállítani -, ennek ellenére lenyűgöző hatással volt reám s a falról áradó csodálatos nyugalom. A Mester isten-emberi méltóságában és szelídségében búcsúzik asztalnál ülő tanítványaitól. A tanítványok - ki-ki jellemének megfelelő módon - fogadják a hírt. Az egyes alakok mozdulatai a kiváltott lelkiállapotból folynak. A színek - bár sok helyütt elmosódottak - csodálatos harmóniába olvadnak össze ezen az arányos felépítésű, gyönyörű képen. Hosszú-hosszú időn keresztül merültem el szemlélésébe. A meleg már itt is majdnem elviselhetetlen volt. Teljesen kibírhatatlanná vált azonban, mire Milánóból Torinóba értem. A helyi vonatról itt kellett átszállnom a Róma- Párizsi expresszre s néhány órán keresztül várnom kellett. Az idő bőségesen elég lett volna reá, hogy a várost megnézzem. Olyan tikkasztó volt azonban a meleg, hogy a pályaudvar hősében kapkodtam levegő után. Ehhez foghatóan csak akkor szenvedtem még hőségtől, mikor tiszaszentimrei nevelősködésem alatt egyszer Karcagra rándultam át. A magyar nagyalföldi kemence meg a déli tájak napja - úgy látszik - azonos hővel ontja a meleget. Megváltás volt számomra, amikor estefelé végre vonaton ülhettem. Az Alpok karéjának azt a részét, amelyik itt Olaszországot Franciaországtól elválasztja, nemigen élvezhettem. Mire ugyanis a kacskaringós pályán vonatunk a Fréjus- hágónál levő alagútba futott, egészen beesteledett. Késő éjjel volt, amikor Chambéry-n 16 IX. évfolyam 2. szám - 1999 február
