Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim V.
Ha óvatosságot igényelt a csúcsokra való feljutás, még nagyobb vigyázatra volt szükség, a leereszkedésnél. De az első pár száz méter után ez is elég könnyedén ment. Amikor nagyon meredek sziklafal szélére értünk, inkább csak a hegy felé fordítottam fejemet, nem mertem lenézni az ásító mélységbe, féltem, leszív magához. Ha az ember a hegyet mássza, úgy érzi, sohasem ér fel a tetőre. Folyton csalódás éri: amit az imént csúcsnak tartott, arról hamarosan kiderül, hogy a hegyoldalnak kis kitüremkedése, púpja volt csak. Ha meg lefelé tart, a veszélyesebb szakaszokat maga mögött hagyva olyan tempót diktálhat, hogy sokkal hamarább ér a völgybe, mint gondolta volna. Mi is hamarosan visszaértünk ahhoz a kis gleccser-patakocskához, ahol pirkadatkor reggeliztünk. Újból letelepedtünk. M. Grandjean hátizsákjából spirituszfőző s félkész ételek kerültek elő. Jó étvággyal fogyasztottuk el a meleg eledelt, a szomjunkat is oltottuk a kristálytiszta gleccser-vízzel, aminek jeges hőfokát méregerős „cassis” (feketeribizli)- pálinkával ellensúlyoztuk. Innen más völgyön mentünk lefelé, mint amerre jöttünk, járatlan, úttalan vidéken át. Útközben három zergét láttunk. Az egyik közülök annyira bevárt bennünket, hogy megunva, mennyire lehetne még megközelíteni - akkor legfeljebb száz méternyire lehetett - kiáltásainkkal riasztottuk tova. A Diableret környéke védett területnek van nyilvánítva, puskalövés évtizedek óta nem dördült el ezekben a völgyekben, ez az oka, miért vannak ezek a különben olyan óvatos, félénk állatok bizalommal az ember iránt. Mormota- csoportra is bukkantunk az egyik fordulónál. Ezek a pulihoz hasonló, kövérre hízott kis állatok azonban már óvatosabbak voltak. Hátsó lábain ülő őrük füttyentésére hamarosan eltűntek lyukukban. Bohókás, esetlen mozdulataikkal, ahogyan hosszú szőrű, nehézkes testüket rövid kis lábaikon tovahimbálták, megnevettettek bennünket. Alaposan kifáradva, de feledhetetlen élményekben gazdagodva értünk ez alkalommal haza. Háziasszonyunk s nála nyaraló barátnője a neuchatel-i Olga Bolle elismerését fejezte ki, amikor a temérdek „Edelweiss”-szel visszaérkeztünk. Talán éppen akkor történt, hogy Mme Grandjean megkérdezte tőlem, igaz-e, hogy a magyar férfiak kezet szoktak csókolni asszonyismerőseiknek. Amikor válaszomból kitűnt, hogy az ún. „középosztály” és a „felső tízezer” körében csakugyan ez a szokás, tréfásan megjegyezte: neki még soha senki sem csókolt kezet, pedig szeretné tudni, milyen érzés az. Erre ugrottam is már helyemről fel, s havasi gyopárt nyújtva át kezet csókoltam neki. Úgy elpirult, mint valami ártatlan kisleány. Volt is erre nagy nevetés, heccelődés! Kedves, egyszerű emberek voltak Grandjeanék, akikkel sokat beszélgettem a svájci viszonyokról, életről. Saját kis emeletes villájukban laktak s megvolt mindenük, ami csak szükséges a gondtalan élethez. Egy-egy nagyobb vasúti kirándulás nem okozott nekik gondot. Arra a megjegyzésemre, csodálkozom, hogy neki, mint postatisztviselőnek nincs kedvezménye az utazásra, egészen értetlenül, sőt felháborodva válaszolt: „De hiszen nincs Svájcban az állami tisztviselőnek szüksége kedvezményre, úgyis meg tudja váltani a jegyet!” Amikor viszont ő kérdezte meg tőlem, mennyi a fizetésem - bár szégyenletemben a havi 140 pengő helyettestanári „illetményem” kétszeresét füllentettem -, ő volt oda a méltatlankodástól, hogyan kaphat egy középiskolai tanár ilyen szörnyű keveset. A náluk való tartózkodás megint nagy lökést jelentett francia nyelvtudásom fejlődése terén. A közönséges, hétköznapi szóhasználat már egészen belémidegződött, s amint Bretagne-ban a tengerparti tárgykörű, úgy itt a hegyvidéki szókészlettel gazdagodott szókincsem. Könnyedén, gondolkodás nélkül fejeztem már ki magam, s ha időnként hibát követtem el, különösen a kedves Olga Bolle javítgatta botlásaimat nagy buzgalommal. 14 IX. évfolyam 2. szám - 1999 február
