Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - KÖZÉLET - Martinovitsné Kutas Ilona: Makótól – Makóig
A futás aztán Egerben is folytatódott. Egy túrával kezdődött a Várhegyre, ahova tanártársam, Karczagné Somos Marika hívott el bennünket. Ez a túra volt az Olimpiai Ötpróba első rendezvénye, és ha már elmentünk, hát mi is kiváltottuk az igazolványt. Ez aztán a következő 5-6 évre rendszeres mozgási, versenyzési lehetőséget kínált a család számára. Ha már beneveztünk az ötpróbára, akkor mindig fel kellett készülni a következő próbára, és ahhoz, hogy a 7, illetve 14 km-t le tudjuk futni, bizony rendszeresen kellett edzeni, futni a Stadionban, a Népkertben, vagy a szőlők között a domboldalon. Hatvanban, a Zagyvaparton futottam először 7 km-t, Jancsi ott 14-et futott. Edit meg Péter szintén lehet. Eszter a következő öt évben társas életet élt, míg mi szaladtunk, úsztunk, bicikliztünk, túráztunk. Kicsi volt még, nem lehetett magunkkal vinni, így hol egyik, hol másik kis barátjához adtuk be megőrzésre egy-egy délelőttre vagy egész napra. A leghosszabb táv, amit lefutottam, 20 km volt, egy IBUSZ-maratoni futáson, ahol Jancsi 42 km-t futott, mi meg Edittel húszat. Ez túl sok volt, ráadásul 12 km-nél a Margitszigettel szemben a pesti Duna-parton felajánlották, hogy szálljunk be abba a buszba, amelyik a versenyt feladó futókat gyűjtötte össze és a rajthoz vitte vissza. Mi büszkén visszautasítottuk ezt, de én többször nem futottam ilyen hosszú távot. Edit viszont a 42 kilométert is lefutotta egyszer az apjával Bécsben, egy másik alkalommal meg Pétert készitette fel Jancsi a maratonira és együtt futották le, szintén egy bécsi maratonin. Ő egyébként már túl van a huszadik maratoniján, 47 évesen kezdte el, és évi két maratonit fut. Egyszer azt mondta, hogy addig fut maratonit, míg minden családtag egyszer társul hozzá. Edit és Péter már teljesített, Eszter és én egyelőre nem tervezünk ilyet, úgyhogy Jancsi még évekig futhat. Jó kis sportos család jött tehát össze. Úgy is magyarázom néha, hogy ennyi maradt a testnevelés szakból: ha nem is tanítottam soha ezt a tantárgyat, hisz könyvtárosnak szegődtem elé rögtön a főiskola befejezés után, a saját gyerekeimet viszont többféle sporttal is megkínáltam. Editet már hároméves korában elvittem úszótanfolyamra, - igaz, hogy az edző, Franczia Péter hazaküldött, azt mondta, hogy még túl fiatal a kislányom, majd hatéves korában vigyem vissza. így aztán művészi tornázni járt, aztán vagy hét évig úszott, versenyeket nyert, majd mikor megunta a faltól falig úszást, kosarazni kezdett, később ő is a testnevelés szakot választotta (de ő nem földrajzzal, mint én, hanem angollal párosítva), ahol ő is többféle sportágat kipróbált. Péter hat évig úszott, három-négy évig vízilabdázott, Eszter kicsit röplabdázott, és futóversenyeken is mindig elindul velünk szívesen. Jancsit sem kellett soha biztatni: egész életében mindig kitalált magának valamilyen mozgásformát. Kézilabdázott, focizott, kosarazott, evezett, teniszezett, kajakozott, pingpongozott, most meg maratonit fut. Edit biztatására Eszterrel együtt felmentünk a NIKE női futásra Pestre szeptemberben. Jó volt a lányaimmal és Dórával, az unokahúgommal együtt futni a Duna-parton. Novemberben meg az egri Barokk Futóversenyen futottunk együtt, Eszter és én egy kört futottunk, Jancsi három kört, 21 km-t teljesitett. A tatai augusztusi mini-maratonit 5-6 éven keresztül mindig végigfutottuk. Érdekes érzés volt az Öreg-tó és a Cseke-tó partján, az edzőtábor kerítése mellett futni. Bekukucskáltam mindig, hogy lássam a pályákat, ahol fiatal koromban szaladgáltam. (Folytatjuk) 62 IX. évfolyam 6. szám - 1999 június
