Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - KÖZÉLET - Martinovitsné Kutas Ilona: Makótól – Makóig
Vállalat városi bajnokságban játszó csapatába hívott az edző, Franczia Péter, hogy kell az ember, mert nincs ki a csapat. Szabadkoztam, hogy közönség előtt nem akarok én szaladgálni, nehogy bekiabáljanak, hogy „mit akar itt ez az öreg tyúk”, de megnyugtatott, hogy a két csapaton és a bírón kívül nem lesz ott senkise a Vasutas pályán. Nem is volt más, csak a gyerekeim: Edit, Péter és Eszter. Eszter még a zöld-fehér csíkos babakocsiban. Természetesen felnőttkori sportolásom együtt zajlott kis családommal. Egyszer pl. Péter - úgy 2-3 éves lehetett, mikor az újszegedi Kisstadionban meccs közben beszaladt a kézilabdapályára, megfogta a lábamat és azt mondta, hogy „Anyu, ne focizz!!” Elunta már a szaladgálást Edittel a pálya szélén, haza akart menni. A főiskolás években az iskola csapatával bejutottunk az NB-II-be, így Budapesten is játszottunk néhányszor. A szüleim nem nagyon tudták, hogy mi az a kézilabdázás. Vasárnap délelőttönként apukám prédikált a templomban, én meg 14 éves koromtól kezdve mindig meccsekre mentem a hét végén. Egyetlenegyszer jött ki megnézni engem: a Fogaskerekű vasút mellett a városmajori pályán játszottunk a Szegedi Tanárképző csapatával. Apu csak egy félidőt bírt ki: a szünetben hazament. Később otthon kérdeztem, hogy miért ment el, hisz még a fele hátra volt. Nagyon mérges lett, hogy engem nem hagynak játszani, mindig utánam szalad egy lány, lökdösnek, elveszik tőlem a labdát. Én voltam az irányító játékos azon a meccsen és az ellenfélből rám állítottak egy lányt, hogy zavarjon engem ténykedésemben. Apu nem értette a szituációt, sajnált engem, hogy mindig ráncigái, elgáncsol, csapkod egy játékos az ellenfél csapatából. Gimnáziumban az egyesületi kézilabdázás mellett az iskola fazsár/aódacsapatának voltam lelkes tagja. Biológiatanámőnk férje, Kard Aladár volt az edzőnk. Sok baja volt velem, egyszer pl. piros jelzőszalagot kötött az egyik lábamra, hogy végre megjegyezzem, hogy melyik lábbal kell indítani a jobbkezes fektetett dobást. Kedves ember volt, de egyszer nagyon megbántott. Boldogan újságoltam neki, hogy meghívtak a kézilabda ifjúsági válogatottba, és Tatára megyünk edzőtáborozni, mire ő nyújtotta a kezét, hogy gratuláljon - legalábbis én azt hittem, hogy gratulálni akar -, ehelyett nem szorította meg a kezem, ahogy az alkalomhoz illett volna, hanem mint egy mosogatórongyot, úgy nyújtotta a kezét, jelezve ezzel, hogy nem is olyan nagy dolog az az ifiválogatottság. Meg az volt a baj a kosárlabdázással, hogy mindig elléptem (eggyel kevesebbet lehet lépni a labdával, mint kézilabdában), meg mindig hamar kipontoztak durva játék miatt. Ez is a kézilabda miatt volt: ott többet megenged a játékszabály, keményebben lehet játszani. Pedig a kézilabdában nem számítottam a durva játékosok közé, de a kosárban már egy kis lökdösődésért is büntetőpontot kaptam. Később is kosaraztam itt-ott, Szegeden a Tömörkény Gimnázium tornatermében lelkes szeniorok között, néha családi kosármeccsen hétvégeken, meg a tanár-diák meccsre is minden évben beálltam a Szilágyi Gimnázium, még idén is, sőt dobtam is néhány kosarat. Futni csak a labda után szerettem fiatal koromban. A téli alapozó edzéseken, hacsak lehetett, lecsaltam egy-egy kört az Egressy úton meg a Városligetben - mikor hol futottunk. Később viszont, mikor már nem volt labdázási lehetőség, boldogan futottam Szegeden az Ady téri pályán a férjemmel, Jancsival, illetve utána, körbe-körbe, mert ő mindig gyorsabban futott, mint én. Sokszor bemásztunk este a pályára futni, mert már hétkor bezárták a kaput. Egész addig ment ez a szép élet, míg Kovács Iván lett a testnevelés tanszék vezetője, és ő a hívatlan látogatók ellen, illetve vagyonvédelmi szempontok miatt két vad kutyát „szerződtetett” a pályára, így nem lehetett már beugrani a kerítésen pár körre. Új Hevesi Napló 61
