Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tüskés Tibor: Költészet és kegyelem II.
Lásd, ezért szeretem a temetőket. Azt példázzák: az élet az erősebb. Nagy szőttesében ő köt új szemet holtunkkal is, ha elcsitul a gond, baj, s keresztjeinket elborítja lombbal a szeretet. (Temetők) E versek intenzitását, megszólító erejét Rónay nagy átélő és beleélő képessége adja. Fordítói erényének is ez a forrása: fordítóként hitelesen tudja tolmácsolni a különböző korok és a különböző népek íróit. Költőként pedig átképzeléses verseiben hasonló mélységben tudja megidézni más emberek élettapasztalatát, pl. két szerelmes egymásra találását A világ legszebb délelőttjén, vagy régen letűnt korok szereplőit, pl. a bihari remetének mondott költő-előd sötét éjszakáit (Bessenyei Biharban). Rónaynak - az 1957-es Nyár és az 1961-es Fekete rózsa után - 1964-ben jelent meg új verseskötete, A város és a délibáb. Pilinszky János ezt írta róla ekkor: Rónay »tiszta költő«, azaz mindig a költészet tiszta eszközeivel közelít ihletéhez és olvasóihoz, tartásában azonban élesen fölismerhető a tanító, a közvetítő, a mester mindig tartózkodó, de mindig határozott gesztusa. Ez teszi formaművésszé: a közvetítés gondja és pátosza, ami formaművészetének sajátos »dombormű« jelleget kölcsönöz. Enélkül a »szemléltető szépség« nélkül számára nincs vers és valóban, költészete mindig tiszta és végleges felültet mutat az olvasó felé, A remeklés épp ezért nála mindig beljebb, a forma alatti, ellenőrizhetetlen rétegekben dől el, mikor a forma alatt a vers hirtelen megolvad... Rónaynál - paradox módon - a vers akkor igazán meggyőző, közvetítő pátosza akkor igazán mesteri, mikor a közvetítés lázában megfeledkezik küldetéséről. Amikor a »dombormű« forró és párás lesz.” Találó a jellemzés, némi egyoldalúsága mellett is. Mert Rónay valóban „formaművész”, közvetítő mester, hangja emelkedett, pátosztól fűtött, de nem hiányoznak nála a „repedések”, a rézkarc töredezettsége és szálkái, a versfelszín alatti áramlatok: a fájdalmak, tragédiák, szenvedések, kétségek és kudarcok miatti feszültségek, a szenvedélyek, a „robbanások”. Ezekben az években - hosszú idő után - eljut külföldre, jár Párizsban, Rómában, meglátja a tengert, s ezekről a benyomásaitól költőként hírt ad. Megtalálja élete alapmetaforáját, alteregóját, a vándor Odysseus alakját, akinek vonásaiban elrejti (kifejezheti?) a maga legszemélyesebb gondolatait, a „belső tenger” hullámverését, a végtelenség és a határtalanság élményét. Versek sora idézi a Nagy Hajóst, aki találkozott a halál végtelenségével és az élet végtelenségével, aki ismeri a hullámok természetét, a tenger „benti mormolását”, aki átélte az elszakadás és a megtalálás, a vándorlás és a megérkezés érzését, aki tudja, hogy „a belső tenger a nagyobb” (Odysseus, A tenger, a szél, a hajó, A tenger Ladispolinál, Odysseus utolsó utazása, A megfáradt Odysseus,, A steier hegyekben). Mindegyik vers, mint a csúcsot ostromló hegymászó, más oldalról közelíti ugyanazt a létproblémát: hajósok, vándorok vagyunk a földi tereken; vonz a végtelenség, „a kettős, fónti és alanti mély”; de végességünk börtönébe vagyunk zárva; „végzete ellen” az ember semmit nem tehet; útja végén mindenkinek meg kell térni „az Örök Évek Szigetére”. Talán az egyik legmegrendí- tőbb verse az önmagát megszólító A hajós hazatérése: „Igen, ez az a föld, szól magában a 34 IX. évfolyam 6. szám - 1999 június
