Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 5. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Breznay József: Színnel, szívvel, szeretettel
így ismerte meg a Horthy-világot, így élte át, ilyen emberek jártak az utcán, de annak is ez az egy ember egyik egyede, többet megismételhetetlen, egyedi portré. Itt is vannak ilyen képek, hiszen a legtöbb, itt vannak legközelebb ezek a csodálatos veszprémi képek, aktok, portrék és a csodálatos Mari néni, akit ismertem és akinek élete egy önfeláldozó élet volt, másokért élt és ez egy csodálatos szimbólum, bár úgy néz ki, hogy csak a reggeli bögréket hozza be, de ami a személyiségéből, az alázat és szeretet sugárzik, az az alázat és szeretet, hogy ő adhat valamit a környezetének, az sugárzik ki abból a hatalmas remekműből, és többet is felsorolhatok. Én 1939-ben a veszprémi művésztelepen meglátogattam a fivéremet, aki ott dolgozott és ott dolgozott András Gizi mint festő és ott készültek ezek az első remekművek, és mondhatom, hogy élete folyamán végig kitartott az eszmény mellett, mert ez nem az az eszmény, hogy a zsebemből kiveszek valamit és egy pár vonalat ráhúzok, és mondom, hogy ez én vagyok, az én művészetem. Ahogy Dolonay mondta, veszek egy vásznat, ráköpök és mivel én művész vagyok, ez művészet. Ebből indul ki az a művészi ellenáramlat, ami tulajdonképpen ezt a szívművészetet, ezt az ellenérzés által animált művészetet el kell söpörni, mert ez tulajdonképpen a nemzetnek a megtartó ereje. Az a globalizáció kultúrában, globalizáció a pénzvilágban, most épp e napokban ment csődbe, de nemcsak itt, hanem az egész világban, mert emberek szívét nem lehet kicsavarni és hiába van olyan nagy nyomás rajtunk, hogy egy kritikus nem meri leírni, hogy egy kép szép. Pedig a kép nem attól szép, hogy a művész meglátott valamit, hanem attól szép, hogy mögötte van szépség is. A szépség az egy fogalom, a szépség nem attól szép, hogy én egy szép tájat lefestek, vagy egy gyönyörű szép nőt, hanem attól szép, hogy az elvont fogalom a szépségnek, a ritmusoknak, a színfoltoknak az összecsengéséből adódik, természetesnek hat, összefüggéseiben természetes, bár teljesen absztrakt formából és vonalakból áll. Azért van az sokszor, hogy azt a szépséget elélje a művész, rövidít, egyszerűsít, valamit kiemel, elhallgat, és azt mondják, nem természetes, de nagyon szép. És ettől van az, hogy egy kép, ha borzalmat ábrázol is, akkor is vonzó. Pl. ha csataképekre gondolok, nyugat-európai útjaimon láthatom, különösen most divatosak a harmincéves háború csataképei, boldog az a ház és műgyűjtő, aki egy ilyet meg tud szerezni. A szépség hátulról átsüt, ezt nehéz elmondani, de mikor az ember ránéz egy képre és azt mondja, szép, és az az érdekes, hogy bár a képnél nem időbeliség van, mert egy regényt, egy verset el kell olvasni, de egy képre, mikor rápillantok, abban a pillanatban eldől, hogy jó vagy rossz. Mert attól, hogy az ember nem is tudja eldönteni, hogy mit ábrázol, de a színhatása, a kompozíciója, elhelyezése, igazsága egyszerre szól, és akkor minden eldől. Egy nagy festőt szeretnék idézni. Berény Róbert is főiskolai tanár volt, akinek a művei a Nemzeti Galéria értékei közé tartoznak, elmondta, mikor megkérdezték tőle: Mester, tudja, mitől jó ez a kép és az meg nem? Azt felelte, hogy ha megyek egy kiállításra, azt érzem, hogy megdobban a szívem, ha látok egy jó képet. Tehát ez a szép három szó, amit Gizi odaírt, az nagyon nehéz három szó, de az az életünk, és szeretném, ha ezt így értelmeznék és így fognák föl ezzel a kiállítással kapcsolatban, hogy az egyes képeknél megdobban az ember szíve. 68 IX. évfolyam 5. szám — 1999 május
